Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1969 - Rudolf Hartung: A hit s mögötte az öncsalás. Beszélgetés Déry Tibor magyar íróval
1969- Igen, ha már ön így ragaszkodik hozzá, hogy egy mű helyett egy kommentárral érje itt be. Tehát: szükséglethiány ... halálvágy? Talán mindkét téma a börtön révén lett számomra tanácsos; nem csoda, már jócskán benne jártam a hatvanas éveimben, és egy fegyintézet nem az ifjúság forrása. De ismétlem, csupán tanácsos, nem elrendeltetett. Megint csak a mesékhez való vonzalmamat gondolom itt mérvadónak, tehát azt a valósággal szemben tanúsított ellenállást, ami — ön is tudja - ahhoz vezetett, hogy gyakorlati forradalmárként is lázadtam az akkori társadalmi rend - ma Establishmentnek mondják - ellen. Ez a sohasem csillapuló, szívós dac természetesen semmire sem jó a meseíráson kívül. Az én korai - miként ön kedvesen mondotta - korbíráló regényeim ugyanabból a környezetből jönnek és ugyanazon az úton haladnak tovább. Azt is megkérdezhetné tőlem, hogy vajon Freud halálelmélete nem volt-e rám hatással. Ezt én csak utóbb ismertem meg.- Hogy még egy pillanatra elidőzzünk ennél a regénynél: szembeszökő a könnyedsége, néhány jelenetben rokokós bája. Ez a könnyedség afféle „öregkori ajándék”? Vagy sokévtizedes gyakorlás után csupán a toll ír ma könnyedebben, hogy úgy mondjam, szárnyalóbban?- Ha önnek igaza van a „rokokós báj”-jal, akkor ez egy további bizonyíték az én ellentmondásra való hajlamomra, amiről szemlátomást nem tudok lemondani. A cella, amelyikben a regényt írtam, sem rokokós, sem bájos nem volt. Nem volt más lehetőség lázadni a betegségbe való ismert menekülésen kívül, ez is sikerült nekem olykor. Ami a toll szárnyaló járását illeti, amelyen ön valószínűleg azt az öregkorban fokozódó képességet érti, hogy lehetőleg pontosan azt mondja az ember, amit akar, és hogy úgy mondja, ahogyan akarja azt az ember, hát örülnék neki, ha igaza volna ezzel a megállapításával. A gyakorlott toll számára is a legnehezebb dolog: nekikezdeni. Ez a fenti esetben a következőképp játszódott le (talán az olvasót is érdekelheti). Miközben föl s alá járkáltam a cellámban, hirtelen a következő ötlet vagy jobban mondva a következő kép jelent meg a szemem előtt; szándékosan kerülöm, hogy látomásnak nevezzem. Egy virág képe, pontosan egy tulipáné, amelyik fejjel lefelé nőtt bele a földbe. Az egész vaskos, 470 oldalas regény - egy milliós város élete - e körül a gyér kép körül kristályosodik ki, méghozzá varázslatos könnyedséggel. Anélkül, hogy a kép jelképes jelentésére figyeltem volna.- El tud ön képzelni egy életet írás nélkül, irodalom nélkül?- Az én életemre vagy az életre gondol? Az enyém alig számít már. Hogy valami igazit alkotni tudok-e még, az attól függ, hogy a test engedi-e, amit a szellem még előzmozdítani képes volna. Sajnos e kettő túl szoros szimbiózisban él egymással ahhoz, hogy sok reményt fűzhetnék az ügy békés kimeneteléhez. Mindenesetre én jobban mondva szellemem, megpróbáljuk, amilyen hosszan csak lehetséges, jókedvűen vagy rosszkedvűen, de kacagva mulatni a világon, vagyis gyakorolni írói munkámat.- Ön a két világháború között sok évet élt külföldön, Ausztriában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban, később Spanyolországban és Jugoszláviában is. Milyen tájak gyakorolták önre a legtartósabb benyomást? És mely városok? 151
