Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1965-1977 függetlenségében. A kérdés azonban ennél jóval bonyolultabb, s túlmutat az Aczéllal való kapcsolatán is, hiszen utóbbi csak egyike volt a magyar belpolitika alakítóinak. Déry társadalmi helyzetének áttekintését is kicsit távolabbról kell kezdenünk. - A megítélés tekintetében addig nincs gond, amíg a bírósági ítéletnél, a háromévi fogháznál és a büntetés felfüggesztésénél tartunk. S az ezt követő idők is egyértelműek: a közelmúltban ismertté vált levéltári dokumentumok azt bizonyítják, hogy a legfelső pártvezetés bizalmatlanul fogadta Déryt. Kádár János például 1961 januárjában levélben fedte meg Ortutay Gyulát, a Hazafias Népfront elnökét, mert meglátogatta a szabadultat, s látogatásáról jelentést kellett írnia. (L. Huszár Tibor: Kádár János levelesládájából 2. - Magyar Hírlap 2002. febr.9. 34.sz. Ahogy tetszik 31.) A Központi Bizottság titkársága külön foglalkozott a büntetett írók szilenciumával, illetve fordítói munkájuk engedélyezésével, s műveik megjelentetését hosszú adminisztratív hercehurca előzte meg. (L. a Sorsfordító évek X.-ben című kötetének bevezetőjét.) S - mint már jeleztük - az államilag és központilag irányított könyvkiadásban és sajtóban való megjelenéséért Dérynék is, Háynak is, Zelknek is olyan lépéseket kellett tenni, amelyek a lojalitás látszatát keltették. A megítélés kérdőjelei itt kezdődnek: volt-e joga az érdekelteknek megtenni ezt a lépést - azzal a hatalommal szemben, amely elítéltette őket? Talán ez sem döntő motívum, hiszen az írónak joga van ahhoz, hogy hivatása gyakorlásának feltételeit megteremtse, s az se baj, ha lépéseket tesz műveinek megjelentetése érdekében - amelyek önmagukért beszélnek. (Zárójelben hozzátéve: olyan társadalmi helyzetben, amikor - az általános konszolidáció közepette - írótársai szinte kivétel nélkül megtették ezeket a lépéseket.) - Déry utóbb e kérdést nyíltan is felveti: „Az életnek az egyik legfőbb értéke a kompromisszum. Bizonyos koron túl, tehát a férfikorba érve, az ember tudja azt, hogy az élet megalkuvás, de alku is, olyan alku, amelyben én is jutok előnyhöz, az ellenfelem is.” (L. a Réz Pálnak adott TV-interjút kötetünkben: 245-257.) Az utókor, de a kortársak számára is perdöntő: mi az a részlet, amiben az alkut kötő engedett? Például „áruló” volt-e Dérynék az a gesztusa, amikor 1963-ban, első nyugati útján kijelentette, hogy továbbra is szocialistának vallja magát, s bizonyos keretek között szabadon írhat? (A teljes szöveget 1. Sorsfordító évek X.-ben. 379-380.) Nem kétséges, igazat mondott, azt, ami a meggyőződése is. - Ám a látszat, a következmény: az egymást követő kötetek és sajtóközlemények szakadatlan áradása - mégiscsak elgondolkodtató. Látnunk kell azonban, hogy a publikációk e bősége legalább akkora hasznot hozott az államnak, mint Dérynék. Hiszen a kiadványokat lobogtatni lehetett a külvilág előtt - mint a konszolidáció, a növekvő szabadság és liberalizmus tanújeleit. - Az egykor tiltott, majd csak tűrt íróból - végül az ország egyik leggyakrabban megjelenő, ha úgy tetszik, támogatott „nagy öregje” lett, akit az akkori időkben példátlan gazdagság vett körül: önálló villa Budapesten, saját nyaraló a Balaton mellett, megtetézve a többi státus-szimbólummal, háztartási alkalmazottal, autóval, egymást követő külföldi utakkal. A látszat - mintha mindezzel az állam halmozta volna el kedvezményezettjét 13
