Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Takáts József: A tér és az idő nemzetiesítése és az irodalmi kultuszok
létéhez fűző természetes kapcsolatnak a gondolata. E folytonosság előállításával ugyan elsősorban a történetírás foglalkozott és foglalkozik, ám kisebb részben ezt teszi például az irodalomtörténet-írás is. Gyáni Gábor megállapítása (ő a történetírás és a nacionalizmus kapcsolatait vizsgáló egyetlen újabb keletű jelentős hazai tanulmány szerzője) többé-kevésbé a mi szakmánkra is igaz: a „történetírás... a »törvénytisztelő polgár« előállításában tevékenyen közreműködő reprezentációs gyakorlatok egyik legfontosabbika. Jelentősége Hayden White megállapítása szerint nem is abból ered elsősorban, hogy a történész lépten-nyomon moralizál és patriotizmust papol; sokkal inkább abból, hogy a történetírásra jellemző narrativitásból kifolyólag ez a tudásforma »különösen jól hasznosítható a folytonosság, a teljesség, a zártság és az egyediség képzeteinek megteremtésére«..."34 Az ugyanezen kérdést fejtegető Anthony D. Smith pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy az olyan egyszerű, ártatlannak látszó eljárás is, mint a korszakolás, a folytonosság érzetének megteremtése szolgálatában áll35 - akár történészek, akár irodalomtörténészek élnek vele, tehetjük hozzá. A történetírás továbbá az általa talált különféle időket, múltakat egyetlen időbe, múltba rendezi, azt sugallva, hogy a távoli, más-más cselekvők által végrehajtott események egyazon közösség, a nemzet történetébe tartoznak. Mint A. M. Alonso írja: „A történelmi kronológiák összeolvasztják a számtalan személyes, helyi, regionális történetiséget és egyetlen, egységes nemzeti idővé alakítják őket."36 Az emlékezetkutatásnak azért vezető témája a nemzeti emlékezet(politika), mert - mint az ágazat összefoglaló tanulmányában olvasható - a nemzeti emlékezet a 20. századra dominanciára tett szert a más típusú emlékezetek fölött.37 A nemzetet emlékezetközösségnek nevezhetjük, ám nem árt emlékeztetni magunkat közben, hogy e közösség emlékezetszocializációs intézmények és eljárások sokasága által jön létre, s ezen intézmények és eljárások döntő többsége százötven évvel ezelőtt még nem létezett. Ez abban az esetben is így van, ha Anthony D. Smithszel együtt úgy is véljük, hogy a nacionalizmusok korábbi etnikai-közösségi narratívákat, szimbólumokat és szertartásokat értelmeznek újra és terjesztenek ki. A kultuszok gyakorlatai is ezen emlékezetszocializációs intézmények és eljárások közé tartoznak; e nézőpontból tekintve valamely magyar író kultusza egyben a nemzethez mint emlékezetközösséghez történő szocializálás gyakorlata is (ami nem zárja ki persze, hogy másféle értelmeket is tulajdonítsunk neki). Magyarul leginkább Hofer Tamás tanulmányai hangsúlyozták, hogy a 19. században kialakítani kezdett nemzeti kultúra versengő hagyományokból állt össze, s az összeállításban résztvevők különféle érdekeket és értékeket követve akarták ilyenné vagy olyanná formálni e kultúrát, sikerrel vagy sikertelenül.38 Minden bizonnyal a különböző magyar írók kultuszai vagy a hozzájuk kötődő kanonizálási akciók szintén versengő jellegűek. Hozzá kell tennem a fentiekhez még, hogy noha az irodalmi kultuszoknak a tér és az idő nemzetiesítésében játszott szerepéről elmondottak általánosságban talán igazak, ám semmi értelme e tételt az összes esetre kiterjeszteni. Kultuszok kialakítását vagy fenntartását előmozdíthatják különféle helyi, szubkulturális és csoportérdekek vagy önreprezentációs szándékok is, esetenként akár 52
