Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Gyáni Gábor: Politikai kultusz - vezérkultusz. Identitás- és közvéleményteremtés
a világba küldött nagy emberekben éltek: az egész történelem lelke, méltán mondhatjuk, az ő történetük."7 Ez is oka annak, hogy a modern kor „nagy embereit", például Napóleont nem sorolja Carlyle a valódi hősök közé; hiszen neki az „Énje és hamis becsvágya lett az istene", ilyenformán nem vált, nem válhatott eggyé a történelem valóságával, amit inkább uralni akart és ebből a célból használta (ki) ideig-óráig. „Napóleon olyan korban élt, amikor nem hittek többé az Istenben; a hallgatásnak, rejtettségnek értelmét és jelentőségét semmibe se vették; nem a puritán Bibliából merített, hanem nyomorúságos, szkeptikus Enciklopédiából. Ez volt a legtöbb, amire vitte. Abban állt érdeme, hogy annyira is vitte."8 Az a fajta „végzetes nyegleség", ami Napóleon és a hozzá hasonló „nagy emberek" sajátja, mindig idegen volt a valódi hősöktől, akik nem szakadtak el, mert el sem szakadhattak a valóságtól, hiszen az belőlük, az ő gondolataikból fakadt. Mi változott vajon az idők során, hogy a 20. század az immár félistenné magasztosult mindenható diktátorok sokasodását, valamint a politikai mágia gyakori uralmát élhette át? A 19. és 20. századi politikai kultuszok összehasonlító elemzése jócskán meghaladja írásunk kereteit, így a feltett kérdésre nem adhatunk kielégítő választ. Be kell tehát érnünk annyival, hogy a magyarázathoz Cassirer már idézett tételét hívjuk segítségül, nevezetesen, hogy menet közben valahol elveszett az individuum valaha még megvolt autonómiája. A modern társadalmak belső, jogi és kulturális síkon végbemenő erőteljes homogenizálódása a 19. század teljesítménye, olyasmi, ami a nacionalizmus és a piaci gazdaság talaján kialakult európai nemzetállam közös eredménye. A jogegyenlőség, aminek az állampolgárság egyetemessé tétele legtömörebb intézményes foglalata, valamint a személyes szabadság alkotmányos deklarálása képezte az alkotmányos-liberális állami berendezkedéssel párosuló modernitás legbiztosabb alapját. De mi akadályozta meg vajon, hogy az atomizált, egyéni érdekek milliárdjaira széthullt társadalom - a hobbesi Levia- tán próféciáját beteljesítve - ne merüljön előbb vagy utóbb végzetes anarchiába, és hogy az osztályérdekek könyörtelen logikáját követve ne süllyedjen végül végeláthatatlan polgárháborúba? Azoknak az integrációs erőknek volt ez elsősorban köszönhető, melyek sorában tekintélyes hely illeti meg a „képzelt közösség"-ként ható modern nemzetet a maga formális és informális hatalmi autoritásával egyetemben. Liberális jogi-politikai feltételek között a nemzeti közösség úgy ölti magára a piaci rendszer által végletesen atomizált társadalom integratív öntőformáját, hogy az erkölcsi szabadságuk birtokába jutó individuumokra (persze csak kevesekre) bízza a politikai gépezet működtetését; ez, röviden szólva, a liberális állam lényege. Gyökeresen módosul a helyzet a 19. és 20. század fordulóját követően attól kezdve, hogy lassanként beköszönt a tömegpolitika kora. Ennek volt beszédes megnyilvánulása a mindkét nemre egyaránt kiterjedő általános és titkos választójog biztosítása, továbbá a szociális jog feltétlen elismerése, a jóléti elosztó rendszerek, valamint a jóléti állam fokozatos térfoglalása. Ezen fejleményeket időlegesen megszakította ugyan az első világháború, de annak lezárultával újabb és még nagyobb lendülettel folyt tovább a jóléti állam 91
