Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Gyáni Gábor: Politikai kultusz - vezérkultusz. Identitás- és közvéleményteremtés
kiépítése. A történelem első totális háborújának témánk szempontjából az kölcsönöz különösen nagy jelentőséget, hogy ezen négy év eseményei gyöke- reztették meg az újkori európai politikai kultúrában a féktelen brutalitás és a korlátlan, a minden erkölcsi aggályt félresöprő hatalmi önérvényesítés „jogát" és szokásszerű gyakorlatát. A 19. század még kifejezetten szelíd nacionalizmusa főként ilyen okok következtében váltott át a 20. század közismert módon aggresszív nacionalizmusába.9 Leszögezhetjük tehát: az extrém politikai kultuszok keletkezése mögött elsőrendűen a nemzetfejlődés és a nacionalista doktrína természetének mondhatni radikális átalakulása rejlett. Hogy milyen mély változásra került sor a 19. század vége és a 20. század első harmada közt, arról ékesszólóan tanúskodik az a plakát, amely Bochumban volt olvasható 1933 elején, amikor Hitler a városba látogatott. „Bismarck herceg kovácsolta össze a Birodalmat, Adolf Hitler pedig a nemzetet kovácsolta össze egységes néppé."10 Közhely, hogy a Hitler-mítosz egyik, ha nem legfontosabb éltető eleme a Hitlert a saját népével egybefonó szoros kötelék ideológiai tana és általános közérzülete. Mielőtt tüzetesebben is megvizsgálnánk a kérdést, óvatosan felvetnénk, hogy talán a hagyományos német protestáns lelkiség is némileg kezére játszott ezen politikai mitológiának. Ha nemzet nincs Feinbild vagyis ellenségkép nélkül, akkor ez fokozottan igaz a 20. századi vezérkultusz és politikai mágia esetében, mely utóbbi szinte démonikussá növeszti önnön fenyegetettség-tudatát. Hitler Mein Kampfjának a retorikáját elemezve Kenneth Burke már 1941-ben kimutatta: a felsőbbrendű ember ideája a legfontosabb a totális nemzeti egység tudati-érzelmi megteremtését tekintve. A képzelet síkján ekként egalizált, és a Vezérrel hiánytalan egységbe forrasztott tömeg mint nemzet, sőt mint faj áll annak a világnézetnek a mélyén, amely nem egy a (szabadon) választható doktrínák közül, hanem az adott körülmények között éppen, hogy az egyedül lehetséges világnézet, melynek birtokában nyugodtan nézhet immár farkasszemet a közösség egyetemes és legfőbb ellenségével, a zsidóval. A zsidó fantomizált alakja tölti be ugyanis az egységet kikényszerítő Sátán szerepét Hitler paranoiás képzeletvilágában.11 De vajon csak puszta visszaesésről, egyszerű regrediálásról van szó, ahogy Cassirer sugallja, vagy másra kell inkább gondolni? Úgy vélem, korrekcióra szorul a racionalista meggyőződéstől fűtött, és attól némileg félre is vezetett Cassirer korábban idézett álláspontja. Ismerve a tömegpolitika természetét, semmiképp sem minősíthetjük a politikai mágia fejleményét pusztán csak visszalépésnek; sokkal inkább belépésként kell azt értékelni. Amint Burke egyik mélyenszántó megjegyzésében utal rá, Hitler „nem rivális világnézetet ajánlott az embereknek. Inkább azoknak adott világnézetet, akiknek még nem volt."12 Ezt a feltevést Kershaw is megerősíti, azt taglalva, hogy milyen taktikai megfontolások jegyében és milyen komoly fenntartásokkal tették - vonakodva - magukévá (bár egészen talán soha nem is sajátították el) a közép- és felsőosztályok a Hitler-mítoszt. Mindenesetre a Führer és a nép, a tömegek szoros (lelki) összefonódottságát a napnál is világosabban jelzi, hogy nem a náci párt és a náci vezérek szűkebb vagy tágabb köre, hanem 92
