Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Porkoláb Tibor: Közösségi emlékezet, ceremonialitás, panteonizáció. Szempontok az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához
segítségével a Társaság demonstrálni tudja a hivatalos rangra emelt és intézményesített műfaj feletti rendelkezésének jogát; mintha nem lenne hajlandó elismerni, hogy más a státusa a kommemorációs szertartásrend alapját képező akadémiai emlékbeszédnek, mint Kisfaludy költői művének - azaz kicsinyes hatalmi játszmát feltételez ott, ahol az Akadémia (persze még jórészt kodifikálatlan) intézményes működési rendjének rögzítésére, illetve érvényesítésére történik kísérlet. Az emlékbeszéd műfajának hazai megjelenése tehát az irodalom intézményrendszerének kiépülésével (a Magyar Tudós Társaság megalapításával), illetve a hazafiúi (literatori) érdem intézményes elismerésének erősödő igényével áll szoros összefüggésben. Egy - a korabeli közfelfogásról sokat eláruló - Guzmics Izidor-értekezés (1836) alapján az érdem elismerésének két alapvető formája különíthető el: az élőket „jutalom", az elhunytakat „megditsőítés" illeti. A „megditsőítés" pedig „kétfélileg történik közönségesen: beszédek és emlékek által". Az emlékbeszédekről szólva Guzmics elégedetten állapítja meg, hogy a Magyar Tudós Társaság elrendelte „elhunyandó" tagjainak cere- moniális megdicsőítését. (E rendeletet olyannyira fontosnak tartja, hogy még lelőhelyét is pontosan megadja: „M. T. T. Rendsz. V. 51.") Az emlékjelekről szólva viszont - Virág Benedek már elkészült és Kisfaludy Károly éppen készülő monumentumára utalva - azt hangsúlyozza, hogy „Hazánkban ez tsak most kezd kelni", ráadásul „az elhunytnak tisztelőji, írótársai inditják meg a' dolgot, koldulják a' költséget". E helyzetfelmérésre hivatkozva szorgalmazza Guzmics az emlékállítás hivatalos procedúrájának kidolgozását, a monumentumok leleplezésének nemzeti szertartássá emelését: „nem volna-e illőbb hozzánk, ditsőbb a megditsőítendőnek, vonzóbb az őt nyomban követőknek, ha ezt maga a' Nemzet tenné, 's a' fölállítás napja nem a' barátságnak, vagy tzéhnek, de az egész Nemzetnek tétetnék ünnepévé?"94 A hazai helyzet tehát úgy összegezhető, hogy amíg a dicsszónoklat - az akadémiai eljárásnak köszönhetően - immár intézményesülni látszik, addig a „ditsőítés" másik neme, az emlékállítás csupán szórványos magánkezdeményezésekre korlátozódik. A Guzmics-cikk felől nézve az emlékbeszéd olyan (akadémiai) praxisként nyeri el jelentőségét az 1830-as évek közepére, amely az intézményes „ditsőítés" lehetőségeit példázza. Mindezek alapján az institu- cionális beágyozottságot célszerűnek látszik az emlékbeszédek konstitutív műfaji sajátosságaként kezelni. Döbrentei - személyes tiszteletadásnak tekinthető - Teleki-elógiuma (1810) például, bár szinte mindenben megfelel a dicsőítő elokvencia követelményeinek, éppen a közösségi felhatalmazás, az intézményi és ceremoniális háttér hiánya miatt nem képes az emlékbeszéd funkcióját betölteni. Szövegének bizonytalan (műfaji és kommunikációs) státusával persze Döbrentei is tisztában van, és a legitimitás-deficitet megpróbálja erénnyé átfordítani: „Senkitől meg nem kérettetve kivántam, Gróf Teleki Józsefnek, e' tiszteletet megadni [...] Ebben van az igazi becs, mert így szabadabban mozog a' szív, mintha valaki azt, dicséretek mondására előre lekötelezi."95 Az emlékbeszéd kétes irodalmi státusa, negatív irodalomtörténeti recepciója azzal is összefüggésbe hozható, hogy a szónoki (tehát multimediális) műfaj 70
