Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Porkoláb Tibor: Közösségi emlékezet, ceremonialitás, panteonizáció. Szempontok az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához
monomedializálódik, azaz előadásának és befogadásának nyilvános, közösségi eseményét (a performatív beszédaktust) felváltja az olvasás individuális tevékenysége.96 Ezzel viszont az emlékbeszéd elveszíti az előadás aktuális szituációjában érvényesülő hatáspotenciálját. Az írásos formában rögzített és olvasott, tehát „az előadás körülményeitől" megfosztott szónoklat ugyanis - ahogy erre már az arisztotelészi Retorika figyelmeztet - teljesen hatástalan, azaz „együgyűnek tűnik".97 Érdekes, hogy az emlékbeszéd multimediális létmódja még a műfaj legjelesebb művelői között emlegetett Gyulaiban sem tudatosul, hiszen Eötvös összegyűjtött emlékbeszédeiről szólva rezignáltan állapítja meg: „Midőn egy vagy több évi időközben hallottuk e beszédeket, az egyhangúság nem tűnhetett föl, mint most, midőn összegyűjtve egyfolytában olvassuk. De lehet-e ezért hibáztatnunk a szónokot? Aligha."98 Befogadói tapasztalatának módosulását Gyulai azzal magyarázza, hogy a beszédgyií/fe- tnény csak szembetűnővé teszi a műfaj szükségszerű, ám többnyire rejtve maradó „egyhangúságát". így viszont reflektálatlanul marad az a probléma, hogy most egy olvasó marasztalja el azokat a beszédeket, amelyeket egykor a megemlékező szertartások résztvevője még érdeklődéssel fogadott. Ez a megfontolás viszont azt valószínűsíti, hogy az inkriminált „egyhangúságot" nem az emlékbeszéd inherens műfaji sajátosságának, hanem inkább a monomedi- alizálódás következményének kell tekinteni. Az emlékbeszéd multimediali- tásával egyébként annak ellenére célszerű számot vetni, hogy előadása - az „elmondás vagy külső ékesszólás"99 (pronuntiatio, actio) - többnyire egy előre megírt szöveg felolvasására korlátozódik. Márpedig a retorikai kézikönyvek szerint a declamatio oratoria hathatósságának (mely „a' helyes magunk-viselé- sében" és ,,a' szónak illendő hangjában" áll,100 azaz a taglejtéssel és a hanghordozással kapcsolatos szabályok követését kívánja meg) alapfeltétele a beszéd megtanulása (memoria).'0' A szembetűnő deklamáció-deficit sem fedheti azonban el azt a tényt, hogy az emlékbeszéd (mint minden szónoklat) „unigenitus": „a szerzés és az előadás időben és technikában el nem választható egység".102 Az emlékbeszéd ráadásul egy kommemorációs szertartásrend részeként tölti be funkcióját. Szembetűnő például, hogy az orátor a beszéd (performatív) aktusát gyakran olyan koszorúzási ceremóniaként fogja fel, amelyben a koszorúnak (mint a szertartásos megdicsőítés hagyományos attribútumának) a szerepét maga a beszéd tölti be. A beszéd szertartásával a szónok a dicső tettekből, érdemekből összefűzött koszorút103 helyezi az ünnepelt „homlokára" vagy „sírjára" - ahogy ezt például Eötvös Kazinczy- és Szalay-orációinak szónoka teszi.104 A fcoszoní-metaforika tehát látványosan jelzi, hogy az emlékbeszédek (és az emlékódák) egy kommemorációs rituáléba illeszkednek, és elválasztva a többi nyelvi és nem nyelvi szertartástól könnyen elhomályosulhat egykori szerepük, rendeltetésük. Célszerűnek látszik tehát a módszertani hólizmus alapelvét követni,105 illetve azt a vizsgálati eljárást alkalmazni, amelyet Kibédi Varga Áron a halotti beszédek kutatásához javasol: „A halotti beszédet nem helyes önmagában tanulmányozni, mint szigorúan irodalmi műfajt. [...] az irodalom minden esetben egy esemény (sokszor egy megrendezett eseménysor) része, illetve annak írásbeli rögzítése, és egyben 71
