Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Rákai Orsolya: Kultusz, paradoxon, endoxa. Megjegyzések az irodalmi kultuszok elméleti problémáihoz
csontok borítják), egyetlen állóképet rögzítve róluk szimbólumként, s ezeket az állóképeket használja narratív topologikus eljárásai során az irodalomtörténet-írás.26 Az endoxa tehát (még sokkal inkább, mint a kultusz, amely ennek csak az egyik típusa) valóban az irodalomhoz való viszony folyton újraéledő (vagy inkább folyamatosan működő) demiurgosza, ahogy Margócsy mondja. A kritikus fő funkciói ebben az összefüggésben az olvasás többrétű társadalmi szabályozását, az irodalom (és a „veszedelmes" esztétikai tapasztalat-problematika) társadalmi integrációját teszik lehetővé. Többrétű azért, mert a feladat magába foglalja mind a profi, mind a dilettáns olvasással szemben támasztott követelményeket, pontosabban azt, hogy e követelményeket teljesíteni lehessen. A kritikusnak mindkét csoport irodalomhoz való viszonyát szemmel kell tartania. Az elvárások természetesen nem teljesen egyformák, de inkább csak fokozati különbségek vannak köztük, melyek attól függnek, hogy mennyire „érett", „felnőtt", „művelt", „beavatott" az adott olvasócsoport.27 Az elvek tekintetében ez a fokozatosság tulajdonképpen a műtől való távolságban mérhető le: a különböző olvasók különbözőképp kontextualizál- va „kapják" a műveket. Az alapfokú irodalomoktatás feladata (de sokszor a későbbiek eredménye is) elsősorban épp az, hogy megtanítsa és alkalmaztassa a kanonikus (és gyakran kultikus) kontextusokat illetve narratívákat, melyekbe a megfelelő pontokon beleágyazza a művek szimbólumait. Minél „érettebb" az olvasó, annál közelebb lehet és annál közelebb kerül a szólásjoghoz és a művekhez. Az érettség megközelítése ebben az értelemben lényegében a diskurzív kontextusokon való átlábalás. Az említett fokozatosság a differenciáltság növekedését is jelzi: az olvasónak (ahogy egyre „érettebbé" válik) egyre kevésbé „kell" diskurzív módon összekötött fogalmakkal értelmeznie, nem kell esztétikai kérdéseket morálisakkal, netán politikaiakkal vagy vallásiakkal párosítania, ahogyan az a kultusz és/vagy az irodalom „hatalmi kisajátításai" esetében nemigen kerülhető el. Viszont belátható módon mindenfajta ideologikus irányítás „visszakisko- rúsítja" az olvasót, hiszen az irodalom ideologikus irányítása épp az értelmezés diskurzusainak összetapasztásában nyilvánul meg (például Hitler idején zsidó szerző nem lehet esztétikailag értékes, és valószínűleg morálisan is kívánnivalót hagy maga után, a marxista irodalomtörténet-írás pedig sokszor alaposan megizzadt, amikor politikailag „reakciós" művek esztétikai értékességének kérdése került szóba, vagy ha egy regény haladó politikai nézeteket valló szereplőjét a szerző gonosznak és erkölcstelennek állítja be, stb.). A kritikus másik hagyományos feladata tehát: tekintetbe venni, kihez beszél, és annak megfelelően alkalmazni a diskurzív kontextusokat az értelmezésben. Ez „befelé", a profi olvasás köre felé értelemszerűen a minél nagyobb részletességet, minél magasabb fokú differenciáltságot jelenti, adott esetben akár kötetlenséget, az értelmezés elvi lezárhatatlanságának és a döntés elvi lehetetlenségének állítását is. A nagyközönség néma olvasófőmévé számára viszont minél kevésbé differenciált, az értékhierarchiát világosan kijelölő szimbólumok születnek, mert ezek segítik az olyan ideologikus egységek képzetének kialakítását, mint a nemzet vagy a mi-tudatú kulturális közösség, 41