Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Rákai Orsolya: Kultusz, paradoxon, endoxa. Megjegyzések az irodalmi kultuszok elméleti problémáihoz
ollyat, a' mit mások ismét helyesnek találjanak. E' két pont között állók írják mindenkor a’ középszerű vagy épen rósz munkákat"23 - mondja Döbrentei. A szerző-kritikus páros feladata épp a féltudósság, a dilettantizmus kiszűrése a művészetből, ezzel egyidejűleg pedig meghatározódnak azok a módok és pozíciók, ahogyan és ahol a művészetről érvényes, releváns kommunikációt lehet folytatni. Épp az ilyen „igaz helyek" konstituálják a diskurzusokat Foucault szerint, de Plumpe vagy Luhmann véleménye is hasonló. Luhmann szerint például ahhoz, hogy a művészet valóban szociális rendszerré válhasson, „szükség van az erre a rendszerre specializálódott közönség, s az egymást kiegészítő szerepek elkülönülésére is. Más szóval tehát a művészet szociális rendszerének elkülönülése a profik és a közönség különbségének elkülönüléseként megy végbe."24 A releváns beszéd tehát a két komplementer profi pólus, a szerző és a kritikus joga (és kötelessége), a (nagy)közönség viszont néma és egyre inkább arctalan.25 Épp ennek a struktúrának a kialakításában és fenntartásában játszanak alapvető szerepet az endoxa mechanizmusai. Ebből a szempontból érdekes megfigyelni, milyen változásokon megy át a „féltudósság" talán legfontosabb attribútuma, amikor a kritikus legfőbb tulajdonságává válik. A féltudós nem eredeti elme, csak mások nyomán képes elindulni, nincsenek saját ötletei, másokét lopja el. Enyhébb esetben egyszerűen csak önállótlan és fantáziátlan, aki „mások lángjánál gyullad meg" - ez az átvett láng azonban további teremtésre már nem képes (a féltudós csak saját lelkét melengeti-élesztgeti vele), és ha nem őrzik legalább megfelelő módon, elhal (ez lesz a nemzeti eredetiség szorgalmazásának legfőbb érve is). A kritikus szintén „mások lángjánál gyullad meg", van azonban egy igen jelentős különbség: ő egyrészt visszaáramoltatja az energeiát a szerzőre, másrészt képes továbbsugározni, nem fordítja „saját hasznára". Tevékenysége soha nem önmagára, hanem mindig önmagán túlra, valami magánál többre, nagyobbra utal (ez hívja majd elő a lelkes szolgálólány mítoszát alkotó szóképeket és a zseniális művek prófétáinak metaforakörét), azaz éppúgy szimbolikus, természetesen egy alsóbb szinten, ahogyan a zseni alkotása az az istenihez való közvetlen viszonyában. A kritikus is tanú tehát, s ez van hivatva hitelesíteni tevékenységét. Az általa létrehozott szövegek szimbólumok, amelyek nem helyettesíthetik magukat a műveket, hanem (az aktuális szempontoknak és céloknak megfelelő redukciók végrehajtása után) képviselik azokat az irodalomtudományos és az irodalomtörténeti leírásokban/nar- ratívákban. A kultikus, de részben mindenfajta irodalomtudományos és irodalomtörténeti diskurzus műveknek ilyen szimbólumaiból, különböző szempontú redukcióiból áll, nem magukból a művekből. E szimbólumok azután különböző textusok részeivé válnak, melyek a művek későbbi/mindenkori/majdani olvasásai számára előkészített kontextusaiként határozódnak meg. E kontextusokat a profi olvasók (tehát a „nagykorúak", azaz szólásjoggal bírók) nem hagyhatják figyelmen kívül, ha szövegüket relevánsként akarják elfogadtatni. Rá kell telepedniük a láthatatlan művekre, parazitaként szolgálva és fogyasztva őket egyszerre (hiszen ellenkező esetben a mű „falná fel" őket; a szirének szigetét lerágott emberi 40
