Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Kovács Ida: Bébé, a festő. Ottlik Géza és a képzőművészet
szürke udvar derengett. [...] Egy vaslétra vezetett innét a kéményekhez. Péter megragadta a szélét, s gyorsan fellépkedett, mintha ez még hozzátartoznék a mutatványhoz. Megütötte a kéményt, leereszkedett, és az erkélyen keresztül benyitott a sarokszobába. [...] Megérte, te félbolond? - kérdeztem. [...] - Jó volt. [...] - Láttam végig a hidakat. [...] Igen. A hidakat. A folyó partját végig. Össze-vissza a rengeteg háztetőt. Egy vonat ment a Ferencvárosi pályaudvar tájékán. Tehervonat, huszonnégy kocsival. [...] Láttam tisztán az egész várost. [...] Piszkos falak, tetők cikkcakkja. Az Andrássy út túlsó ablaksora vakon csillog a napfényben. A Vár zöld teteje is fényes. A Múzeummal átellenben kinyitottak egy ablakot, s kócos nő ásít és nyújtózik. A redőnyök mögött alszanak. Valahol szól az ébresztőóra. Öreg utcaseprő kaszálgatja az úttest szegélyét. Szinte hallani a seprő sercegését. A harmadik emeleten iskolásfiú könyököl, kávésbögréjét markolássza. Felhajtott gallérral száll ki egy férfi a taxiból, pénzt kotor elő. Három uszályt is láttam, lefelé úsztak a Dunán. Takarítják a kávéházat. A Vilmos császár utat némelyik mellékutca ferdén keresztezi, a házak egymáshoz lapulnak, szürkék, porosak. A sziget benyúlik a Margit-híd alá. - Ezt mind láttad? - kérdeztem. - Le tudnám rajzolni a térképet, apróra. - Hát akkor rajzold le. [...]- Igen - biztattam -, fesd le, amit láttál! - Minek? - nézett rám csodálkozva. - Mert szép. [...] - Fesd csak le, ahogy láttad. - De minek? - kérdezte. - Mi szükség van arra, hogy lefessem? Nekem elég, hogy láttam. [...] - Hát Péter, sóhajtottam. - Valamit csak kell csinálni az embernek az életben. - Miért? - kérdezte tágra meredt szemmel. - Miért kellene?"22 A dialógus, amely Halász Petár és a tulajdonképpeni elbeszélő, a másik festő, Bébé között zajlik, ismét a megfogható rész rögzíthetőségét járja körül. Az elbeszélő Both Benedek barátja szavainak hatására lassan maga is látni-képzelni kezdi a hajnali szürkületben a háztetők fölött az egész várost („Most már én is láttam Budapest háztetőit."),23 s mert számára egyértelmű, hogy amit az ember tud, azt meg kell csinálnia az életben, reakciója Péter felé egyszerű és természetes: „fesd csak le, ahogy láttad" (Kiemelés tőlem - K. L). A leírt jelenet emlékezetes voltát egyfelől Halász Petárnak a szürke semmiből lassan kibomló különleges, végtelenné tágult színes és plasztikus művészi városkép-víziója adja.24 Másfelől azonban az a feszültség, amely abban nyilvánul meg, hogy a szövegből kiolvasható: Petárnak esze ágában sincs rögzítenie a látottakat- képzelteket, míg az elbeszélő Both Benedek, a regénybeli gyakorló, professzionális festő, nyilván rögzítené, ő viszont nem látja, sőt, Petár helyén, a párkányon állva sem látná, mert nem képes látni. Péter! - szóltam rá bosszankodva. Elsősorban is nem láthatott semmit, hiszen körül sem nézett odafönt a tetőn, hacsak a recehártyája nem készített valamilyen csodálatos pillanatfelvételt. - Ne hazudozz - mondtam."25 Ottlik a Hajnali háztetőkben két külön szereplőhöz (Petár és Bébé, az elbeszélő) más és más művészi attitűdöt rendel, hogy azokat a szövegbe épített dialógusok révén, szükség esetén ütköztethesse.26 A fenti idézetből leszűrhető kettősség; az ún. rögzíthetőség-interpretálás problémája, valamint az alkotás belső paranccsá válásának kérdésköre minden Ottlik-szövegben megjelenik, ahol verbális vagy vizuális mű létrejöttének körülményeiről olvashatunk. 274
