Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, történetiség, aktualitás. A kultuszkutatás útjain
magától értetődővé váljon, mindig ott van a veszély, hogy megtörik, hogy lesz valaki, aki elrontja a játékot, vagyis számot kell adni eredetéről, meg kell magyarázni létezését. A kultusz tehát állandó igazolásra szorul. S ezt celeb- rálói is jól tudják. Épp ezért különböző technikákat találnak ki, hogy megakadályozzák a józanság visszatérését és lehetetlenné tegyék a kívülálló magatartást. Itt csak hívők lehetnek és hittagadók. Épp ezért van szükség a kultusz folyamatos ápolására, a rögzített értelemtartalmak állandó ismételgetésére, felmutatására, újabb és újabb hitvalló, hitet megerősítő cselekedetekre: ünnepségekre, kiadványokra, megemlékezésekre. E védelmi technikák alapelemei: az alkotó karizmájának folytonos felmutatása, a kultikus hős rendkívüli nagyságának, reprezentáló erejének újabb és újabb igazolása. Mindez persze csak akkor működik, ha valóban természetes világként jelenik meg számukra a kultikus-ünnepi, teremtett világ. Abban a percben, ha kívülre kerül valaki, ha a legkisebb kétely is megrontja a lelkét, széttörik az imaginárius világ varázsa. A kultuszok és irányítóik legitimációja akkor biztos, ha képesek növelni a résztvevők táborát, egyre kijjebb és kijjebb tolni az általuk teremtett világ határait. Épp ezért minden kultusz nélkülözhetetlen eleme annak hangoztatása, hogy mindenkire, minden támogató cselekedetre szükség van. Shakespeare „még Angliában is csak egy átfogó kulturális beilleszkedés révén vált kanonikussá".24 A debreceni Csokonai Kör vezetői is azt hangoztatták, hogy „aki debreczeni ember és kissé is számottevő, született tagja a Csokonai Körnek".25 A Petőfi-Ház kiállításán is fontos helyet kaptak az egyszerű hívőktől begyűjtött Petőfi-relikviák és az általuk készített kultusztárgyak (népi alkotások és gyári termékek). A prezentáció e módja a kultusz határtalanságát (a tárgyak révén a társadalom valamennyi rétege képviseltette magát) és a társadalom (nemzeti) kultuszban létrejövő egységét jelenítette meg. A kultusz tehát mindig expanzív, s épp ezért hatalmi törekvésektől sem mentes. Mindezek után fel kell tennünk azt a kérdést, hogyan is viszonyuljunk hát a kultuszhoz, a benne részvevőkhöz, pontosabban hogyan is viszonyuljon ehhez az irodalmi jelenséghez az irodalomtudomány. Másképp fogalmazva: hogyan viszonyuljon a fenomenális világban élmények során át megkonstruálódó valósághoz ennek logikailag koherens, tudományos felépítése, vagyis hogyan tekintsen az irodalom intézményrendszerét működtető tudós a mindennapi és/vagy többé-kevésbé intézményesedett olvasók, az irodalmat nem pusztán történeti kíváncsiságból elemző interpretátorok befogadásmódjára, irodalomértésére, valamint saját kultikus elfogultságaira. Hisz, bár a kultusz a hivatásszerűen irodalommal vagy népneveléssel foglalkozók találmánya, s közülük kerülnek ki szervező-irányítói is, ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a naiv és kultikus olvasók hozzájárulása és igénye nélkül, vagyis egy átfogó társadalmi elfogadottság nélkül e törekvések eredménytelenek lennének. Noha az is kétségtelen, hogy ennek megítélése jórészt attól is függ, hogy Foucault-hoz hasonlóan korlátlannak gondoljuk-e a diskurzus valóságteremtő képességét, vagy pedig úgy tartjuk, hogy e diskurzus részben ki van szolgáltatva az életvilágban felmerülő kérdéseknek. Vagyis a diskurzus terem18
