Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, történetiség, aktualitás. A kultuszkutatás útjain
ti-e a „tárgyat", vagy csak az válhat azzá, ami az életvilágban problémává lesz? Amikor a tudományos, elméleti alapokra hivatkozó kutató lenézően legyint a kultusz kapcsán, vagy csak ironikusan képes szemlélni a kultikus irodalomértés jelenségeit, esetleg magabiztosan elszánja magát a kultikus befogadásmód ostorozására, egész egyszerűen nem veszi figyelembe, hogy 1. az emberek döntő többsége - még a kellő tudományossággal felvértezett kutató is -, a tudomány előtti tapasztalatok szerint éli az életét, értelmezi a világot, olvas, s ha úgy adódik, rajong egy szerzőért, műért. A kultusz csak közös/közösségi élménnyé teszi e feltétlen tiszteletet. A képzett olvasó mindenekelőtt abban különbözik a laikustól, hogy rendelkezik olyan eszközkészlettel és szótárral, amelynek segítségével meg tudja indokolni ítéletét, egy- egy mű vagy alkotó jelentőségét. 2. Az irodalom még a funkcionális differenciálódás időszakában sem olyan mértékben önállósodott rendszer, mint mondjuk a gazdaság, a jog vagy a politika. Egyrészt ugyanis az irodalmi műveket a legtöbbször nem tisztán esztétikai igényeik kielégítésére használják az olvasók, pontosabban nem lehet megmondani, hol a határ, amelyen belül még esztétikai a befogadás, s amelyen kívül már nem. Másrészt, míg az alrendszerek többségében a személyiség szinte majdnem kiiktatható (lásd Luhmann tanulmányait), addig a művészetek esetében nem. Maga Luhmann is bizonytalan egyébként abban, hogy a művészet autopoietikus rendszerként való létezése igazolható-e.26 Kételkedésének egyik oka minden bizonnyal abban a tényben rejlik, hogy az irodalom (művészet) nem különül el radikálisan az életvilágtól és a mindennapi élettől, sőt kiemelkedő szerepe van fenntartásában, krízisállapotai megszüntetésében és újraformálásában. Az ember (ezek megoldásában is) az irodalomra (művészetre) utalt, irodalmon értve azt a széles, már-már parttalan szövegtengert, aminek az egyik partját az egyszerű formák, a másikat a magasabb szerveződésű alakzatok alkotják. Másrészt az autopoiezist rendre eltéríti/kisiklatja az irodalmi intézmények logikája, „az irodalom [ugyanis] a kiválasztás, a szakralizáció és az intézményi érvényesítés összjátéka által funkcionál irodalomként",27 vagyis a recepció és az intertextualitás, melyek az irodalom autopoietikus oldalát jelenthetik, mindig összekapcsolódnak az autorizáció, az értékelő kiválasztás intézményeivel: a kritikával, az irodalomtörténet-írással, az értelmezői közösségek intézményi pozíciójával, az iskolával.28 S ezek közé az intézmények közé sorolható az irodalmi kultusz is. így az autopoiezis, a műtárgy és az esztétikai tapasztalat megtisztításának hívei akkor járnának el következetesen, ha valamennyi intézményi logika létjogosultságát tagadnák, ami persze lehetetlen. Mindebből következik az is, hogy mindazok, akik az irodalom autopoietikus rendjére hivatkozva ki akarják igazítani a mindennapi élet irodalommal kapcsolatos hiteit és vélekedéseit, könnyen a hatalmi logika csapdájába esnek. Az irodalom és az irodalom intézményei közti hasadék mentén eljuthatunk ahhoz a felismerésig, hogy a tudományosnak nevezett irodalomértelmezések a kutatási érdekeltség tekintetében lényegében két paradigmába rendezhetők. Ricoeur alapján azt mondhatjuk, hogy a történeti érdeklődés egyik ága a múlt iránti kíváncsiság által motivált történetírás (szakértelem), míg a másik 19
