Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, történetiség, aktualitás. A kultuszkutatás útjain
magatartásra, amely koherens deformálás23 alatt áll. A Kisfaludy Társaság közgyűlésein készült jegyzőkönyveket és levelezésüket olvasva például jól látható, hogyan szövi át ez a szertartásos magatartás és szemlélet a mindennapi életet is. E szövegek tanulmányozása közben az az érzése támad az embernek, mintha mindig ünnep lett volna náluk, mintha mindig megadták volna a módját mindennek, ahogy illik. Miképp az olvasás során, úgy e szertartásos cselekedetek és események közben is a befogadónak időlegesen fel kell függesztenie a mindennapi világ természetességében való hitét, és el kell fogadnia a kultusz által megalkotott világot. Ha beindul a játék és sikerül bevonódni ebbe a teremtett világba, megtörténik a beavatódás, a szemlélődő alkalmassá válik a részesedésre, vagyis arra, hogy képes legyen a kultuszon át szemlélni és értelmezni a világ számára adott, fontosnak ítélt darabját. A kultikus beállítódás, a kultikus magatartás természetessé, életvilágszerűvé válására és egyben a kívülre kerülés romboló hatására kitűnő példát találhatunk abban a darabban, amit Szemere Pál játszatott el Kazinczyval és körével. Szemere 1813 őszén egy szonettet írt, melyet úgy küldött el Kazinczynak, mintha az Kölcsey verse lenne, Kölcsey- nek pedig úgy, mintha Helmeczy lenne a szerző. A széphalmi Mester ,,csudál[ta]" a verset, Kölcsey viszont a feltételezett Helmeczy-szonettről súlyosan elmarasztaló ítéletet tett. A turpisság kiderülése után mind a ketten hibásnak érezték magukat és mentegetőztek. Kazinczy azért, mert egy gyönge verset indokolatlanul feldicsért, Kölcsey pedig azért korholta magát, mert legjobb barátja versét ítélte meg túl szigorúan. E történetben egyrészt arról van szó, amit Merényi Annamária hangsúlyoz, hogy a kultikus befogadásban a valóságos személytől elválva önállósodik a név, s megszabja a befogadó ítéletét. Másrészt azonban szó van arról is, hogy vannak olyan szituációk, amikor a kultikus befogadás tűnik a természetes, a normális magatartásnak. Először Kazinczy hagyta oda a szigorú esztétikai ítélkezés eszméjét és viselkedett a kultikus paradigma szerint, majd Kölcsey esetében igazolódott, hogy nincs steril esztétikai ítélet, mert ez az esztétikai meggyőződésen és az ízlésen túl számos emberi tényező függvénye. A fenti történet egyben azt is kitűnően példázza, hogy a józanság, a szituációból való kilépés bármikor megtörheti a kultusz által teremtett világ és horizontja természetességét. A kultusz ugyanis nem képes arra, hogy teljesen 17
