Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Tverdota György: Ultima verba. A költő utolsó verse mint végrendelet
tragikusan félbeszakadt életút illusztrációjául, mint a kerek, zárt kompozíciók: „Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva / rám, aki köztetek éltem" - lépett ki végérvényesen a költő baráti köréből a [Drága barátaim...] kezdetű töredékében. A Bálint György-féle kiadás a következő lapalji jegyzetet fűzi a költeményhez: „József Attila közvetlenül halála előtt kezdte ezt a befejezetlenül maradt verses levelet." „Levélnek indul - de sírfelirattá változik át" - írja róla Szabolcsi Miklós utolsó monográfiájában. Remenyik Zsig- mond pedig így méltatja ezt az „ultima verbá"-t: „Betegségének elhatalmasodása idején, Szárszón írt töredék-soraiból egy kétségbeesett, hűség, barátság és szeretet után szomjazó gyermeknek szinte már-már megalázó könyörgése hallható: ez volt az utolsó hangja a költő-szerkesztő-barátnak, de ezt már, mint távoli mennydörgést, megsüketített és elnyomott a mind jobban közeledő, dübörgő tehervonat."16 Nem számoltunk azonban még egy negyedik „ultima verbá"-val, a [Talán eltűnök hirtelen...] kezdetű darabbal, amelyre Németh G. Béla nagyhatású elemzése, a Még, már, most hívta föl a figyelmet. Németh G. Béla tagadja ugyan a költemény életrajzi megközelítésének termékeny voltát, de a „kései József Attila" általa nagy sikerrel propagált képlete, amely nagy mértékben erre a versértelmezésre alapoz, voltaképpen az életrajzi értelemben vett halálra készülő költő kultuszának kései leszármazottja, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. A [Talán eltűnök hirtelen...] megrendítő hatása nem képzelhető el az életrajzi kontextus figyelembe vétele nélkül.17 Stoll Béla, a József Attila kritikai kiadás szerkesztője 2000-ben ajándékozott meg bennünket egy újabb utolsó verssel. Az eddig említettek besorolását így foglalja össze: „Elvileg tehát a négy közül bármelyik lehetne az »utolsó«. Az „ultima" rangjára azonban szerinte mégsem ezek tarthatnak számot, hanem egy korábbi, Juhász Gyula halálára írott versnek az az újabb változata, amelyet a költő a Cserépfalvi Imrének, kiadójának halála napján írt búcsúlevelébe csúsztatott. Az új változat a Meghalt Juhász Gyula első két strófája, amelynek záró sora a korábbi „mely békén nyitja, lám, a sírt." helyett így hangzik: „mely békén nyitja most a sírt." „A nyolcadik sor lám szava a Juhász Gyuláról szóló versben megtörtént eseményre utal - írja Stoll és így folytatja - ezt a szót most-ra változtatta, »a legközelebbi jövőben, azonnal, tüstént, ezután« értelemben. Igen fontos különbség, hogy az egyik vers Juhász Gyula »síri- rat«-a, a másik saját magáé."18 Csakhogy ha a hógolyó egyszer elindul lefelé a meredek hegyoldalon, újabb és újabb rétegek tapadnak rá. Immár nemcsak azok a dátumszerűen utoljára kimondott költői szavak jöttek számításba egy olyan gondolkodás számára, amely az önkéntes szárszói halál sötét magja körül keringett, hanem minden korábbi megnyilatkozás, amely a pálya bármely más, korábbi pontján a tragikus végkifejletre mutatott előre. Az ellentét erejénél fogva ide kapcsolható két húszas évek végén írt vidám, groteszk hangulatú darab: a József Attila című ön-sírfelirat, amelynek záró sorában a friss halott maga vigasztalja meg az őt gyászolókat: „No de hát ne búsuljatok."; valamint a hasonló hangvételű vers, amelynek már címe is ez: Engem temetnek. Később ez a végső pillanatra való előre gondolás súlyos tartalmakkal telítődik, mint a 129
