Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Tverdota György: Ultima verba. A költő utolsó verse mint végrendelet
Kész a leltár című versben, amelynek záró sorában a költő már múlt időben szól magáról: „Éltem - és ebbe más is belehalt már." E sztoikusán higgadt életösszegzés ugyanúgy felkavarta a kortársakat, mint a Nem emel föl zárlatába foglalt, Istenhez intézett kétségbeesett fohász: „Vizsgáld meg az én ügyemet, / mielőtt magam feláldoznám.", amint ezt a Nádass Józseftől korábban idézett megjegyzés is bizonyítja. A felsorolt példákkal csak az első rétegre mutattunk rá az egyre dagadó hólabdán. Nem követhetjük végig útját mindaddig, amíg valóságos lavinává nem duzzadt. Az írástudók gondosan feltérképezték mindazokat a helyeket, amelyek az életműben közvetlenül vagy közvetve, vagy akár csak némi asszociatív erőfeszítéssel is a leírt szó és a végső tett között összefüggések felállítására adtak alapot vagy ürügyet. Ide tartozott a Születésnapomra, amelyben élete kisiklására, a tanári pályától történt eltanácsolásra tekint vissza. Ide tartoztak a betegségét tematizáló versek, a Ki-be ugrál...vagy a Kiáltozás. Ide tartoznak a kései szerelmes darabok, amelyekben a szeretet hiányára panaszkodik, mely talán meg tudta volna menteni őt. És még sorolhatnám a figyelmet érdemlő költemény-lista bővítésének szempontjait és ürügyeit. így képződött az a korpusz és az a hozzá illő értelmezési mód, a tragikus József Attila képlete, amelyet az ötvenes és részben a hatvanas évek erőszakoltan optimista közjátéka után mi, a kései utókor örökül kaptunk. Hogyan sáfárkodjunk ezzel az örökséggel? Nem mondhatjuk azt, hogy csak ráfogás volt, hogy az életmű nem igazolja ezt a látásmódot. Nemcsak a kortársak látták így József Attilát Szárszó után, hanem csakugyan ilyen is volt, pontosabban: van ilyen arca is. Őrizzük tehát meg az „ultima verba" iránti figyelmünket, adjuk át magunkat a tragikus költői hang katartikus hatásának, de ne feledjük, hogy József Attila játszani is tudott, hanyag társadalmára volt szabatos szava, ha könnyezve is, de tudott bízni a szelíd jövőben, tudott tűzhelyet és családot remélni, ha legvégül ezt már csak másoknak remélte is. Az „ultima verba" felé fordult figyelem tehát indokolt, de torzítóan egyoldalú is. Ezt kiegyensúlyozandó, fogadjuk meg a költő parancsát: „Emeljétek föl szivünket! Azé, / aki fölemeli." JEGYZETEK 1 Németh G. Béla: A semmi sodra ellenében, in: N. G. B.: Hét kísérlet a kései József Attiláról, Tankönyvkiadó, Bp.,„ 1982. 95. 2 A költő, aki sorsát is írja, in: Kortársak József Attiláról, I. [szerk.: Bokor László, s. a. r. Tverdota György], Akadémiai, Bp., 1987. 629-630. 3 Németh Andor: Szép Szó szerzői est. József Attila verseiből olvas, Uo. 602-603. 4 Nádass József: József Attila halálára, Uo. 587. 5 Németh G. Béla: A semmi sodra ellenében, in: N. G. B.: Hét kísérlet a kései József Attiláról, Tankönyvkiadó, Bp., 1982. 71. 130
