Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
ÁTTEKINTÉS - Tarián Tamás: Citius, altius, fortius. A Nyugat és a sport
címmeccsen, hanem eliminátori: a kihívás jogáért folyó összecsapáson], mivel azonban a nemzetközi ökölvívó szervezet és főleg az Amerikai Egyesült Államok kormánya nem szeretett volna Hitler „dicsőségét” közvetve, propagan- disztikusan öregbítő [egyébként a fasiszta politikától távolságot tartó] német világelsőt látni a trónon, mégis Louis hívhatta ki - és verhette meg - James J. Braddockot. Louis, a Barna Bombázó sportszerűen bizonyítani akarta jogos világelsőségét Schmellinngel szemben is. 1938. június 22-én jött létre a találkozó, mely mindössze százhuszonnégy másodpercig tartott: most Louis ütötte ki Schmellinget. Mándy telt atmoszférájú magyar kulisszát von a meccs köré [Saki az öreg róka, a dörzsölt bokszmindenes]. Az előkészületek dramatizálá- sával a Barna Bombázót az emberi méltóság, az önjogát védő humánum oldalán lépteti fel, a németet pedig a nácizmus akaratlan játékszereként. A két perc eseményeit egyetlen ütésbe sűríti. A feladást jelző bedobott törölköző [mely akkoriban még nem számított egyértelműen az alulmaradás elismerésének] a „Vezér”, az embertelen horda vereségét szimbolizálja, a győzelmét ki nem élvező, elillanó Barna Bombázó diadala az eleve vesztesnek tetsző egyén és közösség fájdalmas felülkerekedését.) Plemm: csattan az ökölvívókesztyű. Plem, plem: hangosan gondolkodik a sakkozó. Karinthy Sakkozójában (a korábbiban - mert két írása is e címet viseli) „P. M. egyetemi tanár és G. N„ a híres drámaíró” ül és beszélget a tábla mellett. „Hogy mondta: plem, plem?!” „Maga ad nekem egy sakkot, egy sakkantyút [...] maga nem van meg egy balerina, aki idelépeget, odalépeget, és ezzel megkeresi a kenyerét, hanem igenis maga egy sakkozó, aki csak egyet lépegethet” - így (végül „És így tovább", a „végtelenségig”) zrikálja egymást a sakkjáték tolvajnyelvén a két értelmiségi (amatőr) játékos. A nyugatosok közül sokan sakkoztak - jól és szívesen - mindhárom nemzedékben. A sakk gyakori tárgya műveknek is, ám ehhez nem szükségeltetett nyugatosnak lenni: a konzervatívok, az akadémikus beállítottságúak, a retrog- rádok is ügyesen elsakkozgattak, s írtak is a sakkról ügyesen. Kosztolányi (versben: Sakkoztunk egyszer három nagydiákok... stb.; prózában: Sakk-matt stb.) és Karinthy nevét illik kiemelnünk. Sok anekdota maradt fenn Nagy Lajos és József Attila sakkrivalizálásáról. A magukat rátermett játékosnak remélő írók néha hivatásos sakkozókkal (például Barcza Gedeonnal) is összemérték erejüket - és (az emlékezések szerint) eléggé csodálkoztak a számukra nem kedvező eredmény állandóságán. A számos sakk-szöveg sorából szisztematikusságával tűnik ki Márai Sándor fiatalkori (1920-as) SízAÁ-ciklusa (Válogatás egy verses játékból). Kis részlet az alapképlettől, a sakkmotívumtól elrugaszkodó A futó kezdéséből: „Én nem értem az életet: / E táblát. E rendet. E szétesett / Tömeget sem”. A magát a „sportolók” közt sakkozóként aposztrofáló József Attilának formás bridzs-szonettet is köszönhetünk 1935-ből. A sakkra épített irodalmi alkotásoknak csupán kis hányadában jelenik meg a versenysakk. Inkább e kedv86
