Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
ÁTTEKINTÉS - Tarián Tamás: Citius, altius, fortius. A Nyugat és a sport
Az 1912-es évfolyamban Halász Gyula ugyancsak a Világbajnokság címet illesztette írása fölé, voltaképp helyesen. Ugyanis „a stockholmi csodafutókról és birkózókról” érkező, túl terjedelmesnek talált („tízhasábos”) tudósítások árnyékában egy „nem négy esztendőre szóló” magyar dicsőségről kíván megemlékezni jegyzete: Stein Aurél kutatási eredményeiről és kitüntetéséről. Alig két lappal odébb Nádas Sándor is „világbajnoknak”, „olimpiai világbajnoknak” tiszteli az addigra már négyszeres aranyérmes Fuchs Jenő kardvívót (1908-ban és 1912-ben is megnyerte az egyénit s tagja volt mindkét győztes csapatnak). Az „alacsony, jelentéktelen fiú”, a „kis kezdő pesti fiskális” - mint megtudjuk - nem hajlandó kikeresztelkedni a zsidó vallásból, s nem hajlandó beiratkozni semmiféle sportegyletbe. Rosszak a tapasztalatai: már a londoni olimpián is „a magyar vívók és zsűrorok voltak legnagyobb ellenségei”. (Részben az egyleten kívüliség az oka, hogy a négyszeres olimpiai első Fuchs soha nem nyert magyar bajnokságot sem egyéniben, sem csapatban, pedig a 20. század elején sokáig még a férfi tőrvívást is általában a legjobb kardozók uralták.) Hiába a négy diadal, Fuchstól megtagadták az erkölcsi és anyagi elismerést is. Az itt- ott epés kis cikk nyilvánvalóan az antiszemitizmus ellen íródott. A stockholmi olimpiáról helyszíni tudósítást is kapott a folyóirat. A verseny- sorozat május 5-től - több részben - július 22-ig tartott. Pásztor Árpád július 7-én keltezte A futball lelke című írását, mely jellegében, hangvételében - a kissé túlméretezett és túlirodalmiaskodott nyitó bekezdések ellenére - alig üt el egy mai, igényes helyzetelemzéstől. Nem a labdarúgás a főszereplő, bár a szurkolótoborzás sem elhanyagolható: „Ki mondja, hogy a futball csak egy levegővel megtelített bőrgömb? Hogy üres, érzéketlen? Aki ezt állítja, soha nem látott még futballmeccset, soha nem látta még, milyen művészi, milyen ravasz, milyen vad, milyen okos, milyen brutális és milyen úri tud lenni ez a labda”. A nemzetkarakterológiai körkép, a nemzetek futball-lelkét analizáló beszámoló a magyar futball „leikénél” landol. Az önostorozó hangulatot azonban már nem a foci, hanem az 1908 után 1912-ben ismét kísértő hosszas eredménytelenség váltja ki: „A magyar sport, főképpen a magyar atlétika teljes vereséget szenvedett. Sprintereink (így hívják a rövid távolságú futókat) az előfutamokban még csak bejöttek helyre, a középfutamokban már kiestek, stafétánkat megverték még a svédek is, hosszútávfutóink pedig kivétel nélkül mind a legutolsók lettek. Magasugrónk csúnyán kikapott, vízipólócsapatunkat leverte az osztrák is” (Ez utóbbi különösen nagy sérelem, mivel az olimpiai játékok megnyitóján, a nemzeti csapatok felvonulásánál ugyan külön országjelző tábla és nemzeti zászló alatt, de az osztrákok mögött kellett a Magyarországot - az Osztrák-Magyar Monarchia részét - képviselő sportolóknak elhelyezkedniük. Mindezt „bécsi intrika” folytán.) „Odahaza ez a nagy sportvereség bizonyára meglepetést, csodálatot fog kelteni” - véli a szakkifejezéseket még keresgélő (olykor alkotó) Pásztor Árpád (író, költő, akkoriban Az £sí-lapok munkatársa, a riportműfaj egyik hazai úttörője. 80
