Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
ÁTTEKINTÉS - Kelevéz Ágnes: A Nyugat jubileumi és emlékszámainak üzenete
gítette saját íróinak kortársi elismertetését. Izgalmas a kérdés, hogy mennyiben alakítja máig hatolóan irodalomtörténet-írásunk menetét az általuk explicitté tett értékrend, hogy mennyire állta ki az idő próbáját az az arány, melyet az ünneplések mértékével üzentek. Ady, Móricz és Babits ma is a kiemelkedően fontos szerzők sorába tartoznak, de például meglepő, hogy Juhász Gyula jelentősége az idő múltával milyen sokat nőtt ahhoz képest, mint amennyivel a Nyugatban rendelkezett. A közhiedelemmel ellentétben alig jelent meg a folyóiratban, csak az utókor sorolta be őt a Nyugat első nemzedékének meghatározó tagjai közé: a folyóiratban negyvennél kevesebb versét publikálták, évszámra nem közöltek tőle semmit, szerzői estje, köszöntése, tematikus száma természetesen egyáltalán nem volt, s csak halála kapcsán emlékeztek meg részletesebben munkásságáról. Ezzel szemben Gellért Oszkár életművének megítélése mára jóval kedvezőtlenebbé vált, mint hajdanában volt. Meghökkentően sok, kétszázhetvenöt verse látott napvilágot a Nyugatban, nálánál több költeményt, több mint ötszázat, csak Ady publikált a folyóiratban, Babits Mihálynak is kevesebb, mintegy száznyolcvan, Kosztolányi Dezsőnek pedig csak százhúsz verse jelent meg itt. Ráadásul Gellért még életében megkapta azt az elismerést, amelyet Kosztolányi vagy Karinthy csak halálukban kaphattak meg, a munkájuk ünneplésének szentelt, tematikus szám összeállítását. A jubileumi- és emlékszámokban közölt írások jellege és színvonala rendkívül változó, mégis összességükben többet jelentenek, mintha a folyóiratszámok egyes tanulmányait külön-külön szemlélnénk. A tematikus számok hatékonyan képviselték a szerzők híressé válását, értékelő üzenetük még akkor is befolyásolta a korszak költőiről, a folyóirat egészéről kialakuló kánont, ha ez ellen a funkció ellen a kortársak közül a legkülönbözőbb okokból többen is lázadtak. Létrejöttüket egy folyamatos műhelymunka, egy vitákkal teli, de a nyilvánosság előtt az ellentéteken „lovagiasan”66 túllépő, egymás teljesítményének elfogadására és legitimálására törekvő magatartás tette lehetővé, mely ösztönző volt a laphoz tartózó írók számára, s talán a folyóirat hosszú életének, sikeres működésének is egyik magyarázata lehet. 66 Szabó László, Cs., Mérleg, Nyugat, 1941, 7.475. 73
