Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
ÁTTEKINTÉS - Szilágyi Judit: A Nyugat geometriája. Szerkesztők és szerkezetek
ten írja Basch Lórántnak: „Én nem maradhatok orgánum nélkül.”42 Számára a Nyugat a létező életmű megjelentetésének eszköze volt. Eltérő szerkesztői gyakorlatuk is éppen ebből az aspektusból lesz értelmezhető. Osvát szerkesztői módszertana szerint, első lépésként a felfedezett, kiválasztott szerzőnek üzenetet küldött, majd kérte „összes műveit” Az első írásokat kritika nélkül, a leggyorsabban - mintegy csalétekként - közölte, majd következett a hosszas várakoztatás, a hirtelen jött önbizalom letörése. A megtöretés részeként sok esetben, gyakran már befutott szerzők kéziratát is, elutasította. Az elfogadott írások sorsa sem volt feltétlen egyszerű. Többnyire ekkor következett a sokak számára legfájdalmasabb eljárás, a beavatkozás (Gellért Oszkár szerint: a „beavatás”) művelete, a viviszekció-szerű közös átírás, átformálás. Módszere, az ún. műterem-beszélgetés, egyszerre jelentette a szerkesztést és az együttalkotást. A szerzővel folytatott megbeszélés során mondatról mondatra haladva értékelték és javították a szöveget. Az eljárást sokan mint „véres szellemi flörtöt”43 utálták, mások a „kongeniális segítőtárs”44 produktív együttműködéseként értékelték. Abban azonban egyetértettek, hogy Osvát a „jólmeg- írtság” esztétamorálja nevében mindenkiből a legjobbat akarta kierőszakolni.45 Néha csak a címet változtatta meg önkényesen,46 de az is előfordult, hogy az írásjelek, szavak, mondatok cseréjével elérte: a szerző „ne azt írja, amit igaznak hisz - írja az ellenkezőjét.”47 Megkövetelte, hogy az írók „szabad” gondolatai lehetőleg azonosak legyenek az övéivel,48 szerzői „az ő művének alakjai és hősei voltak, az ő akaratának voltak alávetve.”49 Osvát beavatkozásainak végső célja az alkotó (át)formálása volt; „egy másik példány embert fejlesztett.”50 „Lélek- nyitogató” „emberkutató” volt; az individuum kibontakoztatása vonzotta, nagy egyéniségeket „tenyésztett”, nagy szigorral. Ahogy Molnár Ferenc mondta róla: „nem a lapot, hanem az írókat szerkeszti.” Osvát sokat támadott felfedezőkedve is ebből, a még formálható személyiségek iránti vonzalmából (is) fakadt, ugyanis mint alkotótárs olyan szerzők megkonstruálásában volt érdekelt, akik az ő elképzeléseit (némiképp őt magát) váltják valóra: „ő akart lenni az előadandó mű.”51 42 Basch Lóránt, Két literator, Irodalomtörténet, 1958,2, 233-242. 43 Németh L., Ember..., i. m. = N. L., Homályból..., 2. jegyzetben i. m., 357. 44 Lukács György, Osvát Ernő összes írásai = Osvát Ernő a kortársak..., 5. jegyzetben i. m., 510. 45 Kuncz, i. m., = 31. jegyzetben L m., 275. 46 „Önkényesen, anélkül, hogy engem megkérdezett volna, beleegyezem-e megváltoztatta a címét.’’ - Nagy Lajos első írása így Schwarzék helyett, Este van címmel jelent meg. - Nagy Lajos, A lázadó ember, Budapest, Szépirodalmi, 1983, 323. 47 Illés Endre, A só íze, Budapest, Magvető, 1976, 72. 48 Kassák, Osvát..., i. m. = Osvát Ernő a kortársak..., 5. jegyzetben i. m., 479. 49 Illyés, Osvát, i. m = Osvát Ernő a kortársak..., 5. jegyzetben i. m., 521. 50 Szép Ernő, Osvát = Osvát Ernő a kortársak..., 5. jegyzetben i. m., 327. 51 Hamvas, Osvát..., i. m.,= Osvát Ernő a kortársak..., 5. jegyzetben i. m., 492. 39
