Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
A NYUGAT UTOLSÓ ÉVTIZEDE ÉS UTÓÉLETE - Dávidházi Péter: „És sorsot vetének". A kihagyás poétikája Babits Jónás könyvében
Nehéz volna túlbecsülni annak jelentőségét, hogy 1,7 kihagyása révén az eleve elrendelés és szabad akarat másfajta viszonya jön létre a költeményben, mint a bibliai történetben. Kimaradásával szükségképpen együtt jár a részben épp 1,7-re visszautaló 1,14 elhagyása, ebben ugyanis a hajósok Jónás vízbe dobása előtt azért esedeznek az Úrhoz, hogy ne büntesse őket Jónás haláláért, azaz ne tekintse úgy, hogy ártatlan vér tapad ezáltal kezükhöz, elvégre ő azt teszi, amit akar. Az utóbbi kitétel arra utal, hogy mindaz, ami történt, az Úr akarata szerint történt, hiszen semmi nem történhet másképpen. Ez nemcsak a hajósok észjárása, hanem a narrátoré, s hallgatólagosan a megcélzott olvasó közösségé is; később mintegy ennek jegyében olvasandók az Úr sorozatos beavatkozásai a történetbe: a hal odarendelése, a tök felnövesztése, a féreg mozgósítása, a bágyasztó keleti szél támasztása. Mivel az eredeti történet logikája szerint még a sorsvetésben is az Úr akarata nyilvánul meg, itt nem lehetne kérdés, hogy mindenben az Úr elrendelése érvényesül (nemhiába szokták teológiai összefüggésbe hozni e bibliai történetet az eleve elrendelés tanával); éppen ezért rendkívül jelentős változtatás Babitsnál 1,7 kihagyása, illetve az olyan betoldások, mint például Jónásnak az Úrhoz intézett beszédébe ékelt szemrehányás („És hazudott az Isten! Ezt akartad? / Bűnbánók jószándékát megzavartad”), s főként az abban föltett kérdés, ugyanis az eredeti történet szerint nem lehetne kétséges, hogy mindvégig az történt, és csakis az történhetett, amit az Úr akart. Ugyanilyen irányú változtatásként Babitsnál szintén kimarad a bibliai történetből, hogy Jónás maga tanácsolja vízbe vettetését, mondván, hogy a tenger attól le fog csillapodni: mivel ekkorra már tudjuk, hogy Jónás mint próféta személyesen kapott megbízatást az Úrtól, nem lehet kétségünk, hogy szavai (mint a prófétáké) az Úr akaratának ismeretéből fakadnak; ehhez képest Babitsnál a hajósok a kormányos utasítására vetik Jónást tengerbe, a kormányos meg saját szakállára határoz. Mindez talán összefüggésbe hozható azzal, hogy Babits költészete bonyolultabb, többféle, mondhatni ellentmondásosabb viszonyban áll az eleve elrendelés és a szabad akarat problémájával, mint a bibliai Jónás könyve. Például Az elbocsátott vad című költeménye (1934) azt hangoztatja, hogy „Nem hiszek az Elrendelésben, / mert van szívemben akarat, / s tán ha kezem máskép le- gyintem, / a világ másfelé halad” ugyanakkor siet hozzátenni, hogy „Mégis érzem, valaki néz rám, / visz, őriz, ezer baj között, / de nem hagy nyugton, bajt idéz rám, / mihelyt gőgömben renyhülök. // Ez a valaki tán az Isten / akitől bújni hasztalan” s az utóbbi sor után, mely feltűnően hasonlít a babitsi Jónás felismeréseire („Rejteztem én is elüled, hiába!” „nincs mód nem menni ahova te küldtél”), hasonlatként kibontja a címadó metaforát, mely szemléltetni tudja elrendelés és szabadság viszonyát: „Nem hiszek az Elrendelésben, / de van egy erős, ős uram. / Már gyermekül vermébe ejtett / s mint bölcs vadász gyenge vadat, / elbocsátott, de nem felejtett: / szabadon sem vagyok szabad.” Ugyanígy a már évtizedekkel korábbi Szimbólumok sorozat 1909-ben írt Ne mondj le 377
