Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

A NYUGAT UTOLSÓ ÉVTIZEDE ÉS UTÓÉLETE - Dávidházi Péter: „És sorsot vetének". A kihagyás poétikája Babits Jónás könyvében

Logikai és teológiai megfontolások korán ellenérveket találtak a sosvetésbe vetett hittel szemben: Szt. Jeromos épp Jónás 1,7-et jegyzetelve óv az egyes példákból csak elhamarkodva levonható általános következtetéstől („cum privilegia singulorum non possint legem facere communem”), mely szerint mindig Isten nyilatkozik meg a sorsvetés eredményében. Ha előfordul is a Bibliában, fejtegeti, a sorsvetés csak akkor nyilvánítja ki az Úr szándékát, ha azt ő úgy akarja, vagyis ha az egyébként bizonytalan kimenetelű, pogányok használta eszközt maga irányítja, amint ebben az esetben történt („ita et hic fugitivus sorte deprehenditur, non viribus sortium et maxime sortibus ethnicorum, sed voluntate eius qui sortes regebat incertas”).31 Jeromos összehasonlításként felsorolt példái, köztük Bálám szamarának megszólalása (4 Móz 22,28) vagy a fáraó jövőt feltáró álomlátása (1 Móz 41) megerősítik, hogy szerinte az Úr akarata csak alkalmilag és az ő csodatevéseként nyilatkozhatik meg a sorsvetésben (Jeromos mindig számol ilyen közvetlen csodatevő beavatkozások lehetőségével, például egyik episztolájában az Úr ismételten megállítja az ártatlan asszonyra lesújtó pallost32), de a sorsvetést mindenkori istenítéletnek tekinteni szerinte logikai hiba.33 Későbbi századok során az itt még pontos határok közt tartott kétely fokozatosan eluralkodott, összefüggésben azzal a (tömeges bekövetkeztét tekintve kései mentalitástörténeti korszakokra jellemző, de egyénenként jóval korábban, szinte bármikor elkövetkezhetett) szemléletváltozással, melynek nyomán a sorsvetés eredményét már nem Isten akaratának, hanem a véletlen művének kezdték tekinteni.

Noha gyakorlatilag mindkét felfogás közös eleme, hogy nem az ügyben érdekelt résztvevő felek határoznak, hanem egy külső, pártatlan, tőlük független és általuk nem befolyásolható tényezőnek engedik át a döntéshozatalt, előre megállapodva, hogy elfogadják az eredményt, mégis egészen más egy szakrálisnak tekintett eljárással megtudakolni az isteni tervbe illeszkedő szándékot, mint egy mindennapi szokás eszközével ráhagyatkozni a „vak” szerencse merőben esetlegesnek tartott alakulására. Ugyanakkor lélektanilag e két véglet sohasem volt teljesen függetleníthető egymástól, s egy nyelvpszichológiai szempontú etimológiai vizsgálat feltevése szerint a sorsvetés elnevezésébe, jelentésébe és megítélésébe mindvégig belejátszott az elfojtás, sőt az angolban valószínűleg ennek nyomán vált a sorsvetés eszközeként valaha félve tisztelt kultikus tárgy elkerülni kívánt nevéből („lót”) a dolgok mértékét vagy intenzitását növelő határozószó („a lot”), s így lett a szókincs önálló eleméből (újabb nyelvészeti műszóval: grammatizálódva) merőben funkcionális nyelvtani se31 Hieronymus, Commentarius, i. m., 116-119.

32 Sancti Eusebii Hieronymi Epistulae: 1, Ad Innocentium Presbyterum de Septies Percussa = Jerome, Select Letters: With and English translation, by F. A. Wright, Cambridge - London, Harvard University, 1999, (Loeb Classical Library, LCL 262), 2-19.

33 Hieronymus, Commentarius, i. m., 118.

373