Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

A NYUGAT UTOLSÓ ÉVTIZEDE ÉS UTÓÉLETE - Dávidházi Péter: „És sorsot vetének". A kihagyás poétikája Babits Jónás könyvében

(Észt 3,7; 9,24), s a terv meghiúsítására emlékező örömünnep (Észt 9,26-32) az egykor kijelölt napon mindmáig élő szokássá vált, maga a sorsvetés mégsem lett része a zsidó-keresztény örökség szakrális hagyományának, azaz sem teológiai, sem vallásgyakorlati vonatkozásban nem került be a formalizált és intézményesített liturgia eleve komolyan veendő és áhítatot sugalló világába. így aztán kevesebbet is foglalkoztak vele; ezáltal is igazolódik a kulturális antropológusok általános panasza, miszerint a vallástörténeti kutatás mindig sokkal nagyobb figyelmet szánt a teológiailag jóváhagyott vallási hittételeknek vagy a hozzájuk kapcsolódó, szabályozva intézményesített állandó rítusoknak, mint a népszerűbb, de kevésbé vagy egyáltalán nem szabályozott, a szokásos társadalmi életrend határán esetenként igénybe vett „liminális” vagy „liminoid” tevékenységi formáknak.27 Jóllehet a Bibiiá ban számos példát találunk sorsvetés általi döntés- hozatalra, a gyakorlat voltaképp kezdettől szétválik egy szakrálisnak tekintett, helyszínét, szereplőit és lezajlását (előkészítő megtisztulási rítusait és imáját) tekintve vallási jellegű változatra, mely Isten szimbolikus megkérdezésének számított, illetve egy szabályozatlanabb, gyakorlatias népszokásra.28 A példabeszédek a tisztelet és bizalom jegyében említik, isteni döntést látva benne („Az ember kebelébe vettetnek bé a sorsok; de az Úrtól vagyon pedig azoknak minden ítéletek” Péld. 16,33) és hatékonyságát kiemelve („A versengéseket elveszi a sorsvetés, és az erősek között békességet szerez” Péld. 18,18).29 Tiszteletreméltó, illetve kétesebb változatait azonban nem lehetett tudatilag egészen függetleníteni egymástól, így a sorsvetést olykor gyanakvás kísérte, bizonytalanná téve helyét igaz hit, oktondi babona és bűnös praktikák közt. Jóllehet az Ószövetség nem emelt kifogást a megfelelő helyen és módon végzett sorsvetés ellen, például Kánaán felosztásánál (4 Móz 26,52 és köv.; 33,54; 34,13; 36,2; Józs 13,6; 14-17; 18-19), papok és leviták lakhelyének kiválasztásánál (Józs 21; 1 Krón 6,39 és köv.), vagy éppen Ákán bűnösségének kiderítésénél (Józs 7), az is előfordult, hogy a törvénytelennek és pogánynak tekintett szokásrend részeként végzett, jósló célú sorsvetést egy próféta elítélte, mégpedig a legalan- tasabb bűnökkel egy sorban: „Népem az ő fa istenétői kérd tanácsot, hogy az ő pálczája feleljen néki; mert a paráznaságoknak lelke megcsalta ötét, hogy paráználkodjanak, elfordulván az ő Istenektől.” (Hós 4,12)30

27 Turner, Victor - Turner, Edith, Image and Pilgrimage in Christian Culture: Anthropological Perspectives, New York, Columbia University, 1978, XIII-XIV, 1, 22.; Vö.: Dávidházi, Péter, The Romantic Cult of Shakespeare: Literary Reception in Anthropological Perspective, London - New York, MacMillan - St. Martin’s, 1998, 21-23.

28 Vö.: Lindblom, Johann, Lot-casting in the Old Testament, Vetus Testamentum, 1962, April, 164-178.

29 Mivel Babits a még revideálatlan Károli-Bibliát használta a Jónás könyve áttöltéséhez, ennek egy kiadását idézem: Szent Biblia, azaz Istennek Ó és Új Testamentomában foglaltatott egész Szent írás, ford. Károli Gáspár, Budapest, Brit és Külföldi Biblia Társulat, 1901.

30 Vö.: Lindblom, Lot-castíng..., i. m., 165.

372