Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

A NYUGAT UTOLSÓ ÉVTIZEDE ÉS UTÓÉLETE - Dávidházi Péter: „És sorsot vetének". A kihagyás poétikája Babits Jónás könyvében

Költeményét bibliai alapszövegéhez képest olvasva érdemes figyelnünk a Ká- roli említette mindhárom eltérésfajtára, vagyis a félrehajló változtatásokra, a be- toldó hozzáadásokra és a nyomtalan elvételekre, melyek annyira összefüggnek, hogy nem is lehet az egyik fajtáról szólni a többi érintése nélkül. Aligha véletlen azonban, hogy Károli a három közül a kihagyást bélyegezte meg legerősebb szavakkal. Amikor előszavában bő példatárral szemléltette mindhármat, nem habozván kimondani, hogy egyaránt blaszfémiának, Isten elleni vétségnek tekinti őket,19 az elvétel bűnét festette a legelrettentőbb színben: lopásnak és megcsonkításnak nevezte, mégpedig az isteni szöveg, tehát végső soron Isten meglopásának vagy megcsonkításának. S a hozzáadás vagy elvétel közül mintha a bibliai hagyomány is az utóbbit tartaná nagyobb véteknek. (Elvégre a betoldott szavak fordításkor a nyelvi különbségekből adódóan gyakran elkerülhetetlenek, de enyhítő körülménynek számít, hogy ilyenkor is megkülönböztethetők: erre találták ki dőlt betűvel szedésüket. Ugyanez vonatkozik az eredeti szövegben nem szerepelt magánhangzókra: már a maszoréták elvégezték, betoldogatott apró jelekkel megkülönböztetve, az úgynevezett vokalizá- ciót. A hagyomány is megkövetelheti, hogy egy szót valamiért másként olvassunk, mint ahogy írva van, ezt a vokalizációval jelezheti is, de nem törölheti el az eredetileg írott betűket. Elkülönítve tehát sokféle hozzáadás belekerülhet a fordított vagy akár eredeti szövegbe, de nem szabad elvenni, ami az eredetiben valaha benne volt és kánonikus státust kapott. A kihagyások vétkének fokozott súlyossága kicsiben és nagyban egyaránt érvényesül: Károli nyilván nem pusztán becsvágyból, hanem ezért is örült annak élőbeszédében, hogy elődeinek részleges szövegű próbálkozásai után neki sikerült elsőként az „egészlen való”20 azaz teljes fordítás, s ezért is nyomatta büszkén a címlapra, hogy a Biblia itt „egészlen és wijonnan” fordíttatott.) Babits viszont költői szöveg fordítása esetén a fordítástípusnak megfelelő mértékben tartotta megengedhetőnek vagy kerülendőnek a változtatást: fiatalkori versfordításait költői kisérletezésnek szánta, stílustanulmányoknak, és nem tartotta fontosnak az eredeti szöveg részletei iránti felelősséget, sőt ahogy utólag a Pávatollak (1920) majd Kisebb műfordításai (1939) előszavában is vállalta, szerinte e saját hangnemét próbálgató műhelyfordítások szerzői hovatartozása épp olyan bizonytalanná válhatott az eredeti költője és a fordító között, mint amikor nem állapítható meg, ki a gyerek apja;21 ezzel szemben például a Shakespeare-fordítások szabályzattervének elkészítésekor (1924) ellenezte az eredeti mű épségét megsértő fordítói szövegcsonkítást vagy sorbetoldást, s a maga Vz/zar-fordítása előadásakor (1940) felháborodva emlegette ismerőseinek, hogy a színház kihúzásokkal és beírások19 Cároli, [Elöljáró...], i. m. = Szent Biblia...; i. m.; Vö. Károli Gáspár válogatott..., i. m., 44-45.

20 Uo.-, Vö.: Uo„ 46.

21 Babits, Kisebb műfordításai, i. m., 1-3.

368