Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
A NYUGAT UTOLSÓ ÉVTIZEDE ÉS UTÓÉLETE - Dávidházi Péter: „És sorsot vetének". A kihagyás poétikája Babits Jónás könyvében
vasandó) művel van dolguk, a bibliai szövegtől való eltérések egyike sem lehet kizárólagosan lényeges, s egyike sem egészen lényegtelen, hiszen egy keletkező műben bármely rész megváltoztatása szükségképpen kihat az összes többire, illetve a belőlük felépülő egészre. Egy bibliai szöveg státusát másként érinti lefordíttatása, mint szerzői művé való átköltése. Míg a zsidó-keresztény hagyomány előfeltevése, hogy a szent szövegnek tekintett Biblia, ha lefordítását valamely egyház hivatalosan jóváhagyja és hitelesíti, elvileg új nyelvén és megváltozott szövegével is megőrizheti szakrális mivoltát (templomban liturgia részeként használható, bíróságon vagy hivatali beiktatáskor rátett kézzel lehet esküdni), ugyanez nem vonatkozik az átköltésekre, még ha épületes célra (valláserkölcsi tanulságok levonására) készültek is. Míg a fordítók azért dolgoztak, hogy szövegük megkaphassa az eredeti szakrális státusát, s fordítói elveik szigora ennek szolgálatában próbált megfelelni az eredeti sérthetetlenségéről vallott eszményüknek, a költői átiratok nem azért készültek, hogy a szent könyvet vallási, főként egyházi használatban helyettesítsék, s így az eredetijük lehetőség szerinti követése, illetve az attól való kényszerű vagy akár szándékos eltérés egyaránt szerzőjük egyéni koncepciójához igazodhatott s nem sértett eleve normát. Károli Gáspár fordításából, mely címében jellemző módon kétszer is jelzővel hangsúlyozta a szent írás változatlan státusát (Szent Biblia az az: Istennec Ó es Wy Testamentumanac prophétác es apostoloc által meg Íratott szent könyuei), érdemes felidézni a fordító előszavának idevágó tételeit. Jól példázzák, hogy Károli helyzete és szemlélete mennyire különbözött Babitsétól, aki az ő fordítását (annak egy még ún. revideálatlan kiadását) vette alapul a maga átköltéséhez. Károli öt pontba szedett alapelvei közül az első leszögezi, hogy „az Istennek tökéletes és mindenestől fogva való akaratja az prófétáknak és apostaloknak írásokban vagyon és annak okáért azok az írások méltán neveztetnek szent írásoknak”; a második hozzáteszi, hogy ugyanezen írások együttese „tökéletes, teljes, fogyatkozás nélkül való, tiszta, igaz”; a harmadik azt fejtegeti, hogy az isteni akaratot kifejező szent és tökéletes írással szemközt mi az emberek (és köztük, az előszó beszédhelyzetéből adódóan: a fordítók) kötelessége: „nem szabad ahhoz semmit adnunk, hogy Istennél bölcsebbeknek ne láttassunk, sem pedig nem szabad abban elvenni, vagy attól elhajolni jobb kézre, vagy bal kézre, hanem azokat mindenestől épen kelljen megtartani, úgy mint az mi hitünknek és vallásunknak erős és mozdíthatatlan reguláját”; a negyedik kimondja, hogy a próféták és apostolok írásában (értsd: az Ó- és Újszövetségben) levő tudománynak „minden teremtett állat” engedelmeskedni tartozik; az ötödik mindezt az elfogadhatóság feltételének, mondhatni a kánonizálás normájának nevezi: „csak azt az tudományt kelljen bevennünk, mely az próféták és apostalok tudományával »14. egyez. 14 14 Cároli Gáspár, [Elöljáró beszéd] = Szent Biblia az az: Istennec Ó es Wy Testamentumanac 365
