Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
NYUGAT HÚSZAS ÉVEK - Margócsy István: Petőfi a Nyugatban
lembe vesszük a különböző, előbbi és későbbi korszakokban divatos diskurzusoknak kikerülhetetlen, általános Petőfi-központúságát, valamint a huszadik század első két évtizedében csúcsra járatott életrajzi és poétikai Petőfi-kultuszt - hiszen talán az is elképzelhető vagy megbocsátható lett volna, ha egy olyan folyóirat vagy irányzat, mely elsősorban az irodalmi megújulásnak radikális és unikális képviselőjeként határozta meg magát (s e szempontból mindegy, hogyan is jellemeznénk vagy értékelnénk ma ezt a megújulási törekvést), épp a kétségbevonhatatlannak feltüntetett irodalmi példaképpel és bálvánnyal szemben foglal állást, s akár mellőzhette volna Petőfi értékelését, akár esetleg egyenesen elutasíthatta volna a Petőfi-féle szerep- és költészet-modellt. S továbbmen- vén: az a nem elhanyagolandó tény vagy vélelmezett kényszer sem magyarázza e túlnyomó Petőfi-rajongást, hogy Petőfinek, a kultusz révén kialakult rangja és szerepe mintegy megkövetelte volna az irodalmároktól, hogy - természetesen mintegy a kultusz meghosszabbításaként vagy megújításaként - foglalkozzanak jelenségével (mint ahogy Petőfi esetében máig terjed és hat az a csak nagyon kevés nagy magyar kulturális figurának kijáró rituálé, mely szerint szó szerint mindenkinek valamilyen módon - akár parodisztikusan vagy ironikusan - színt kell vallani vele szemben: gondoljunk csak a mai posztmodern fiatalok között is dívó szokásra, hogy Petőfiről mindenképpen verset kell írni...);14 s persze azt is meg kell említenünk, hogy mai szemmel nézve a Nyugat Petőfi- megnyilatkozásainak nagyon nagy része is simán besorakozik abba a kultikus szokás és diskurzusrendbe, melyet egyébként ők, a „modern" nyugatosok - csak annak okán, mivel ők más szó- és képkincset használtak - nem szűntek meg laposságuk és ostobaságuk okán ostorozni, s - a fent idézett Szép Ernő-szöveg- hez hasonlóan ugyanúgy szentként és bálványként kezelik, mind ünneplésükkor, mind elemzésükkor, éppen érintett és tisztelt elődjüket, mint a tizenkilencedik század végének általuk konzervatívként, porosként értékelt életrajzkutatói és anekdotagyűjtői (akár odáig elmenően, hogy Illyés Gyula a későbbiekben még azt is ki meri majd jelenteni: „Petőfi prókátora leszek, helyreigazító követsége e távoli időben. Mosolygok magamon, hogy hasztalan keresek rajta egy por- szemnyi foltot is, képzeletem, ösztönöm nyomban lemossa, a ragyogás tökéletes.’’).15 E generális magyarázatokkal szemben alighanem konkrétabb választ kellene keresnünk. E választ alighanem épp a Nyugat újító szándékainak különös jellegében kell keresnünk: azaz abban a gesztusrendszerben, ahogy a nyugatosok ahhoz az irodalmi hagyományhoz kapcsolódtak, mely a 18-19. század fordulóján mind hivatalosan, mind informálisan uralkodónak volt mondható. A tizenkilencedik század végén a magyar irodalom közéletében és köztudatában ugyanis nem 14 Lásd pl. a Sárkányfű vagy a Parnasszus című folyóiratok Petőfi-különszámait 1999-ből! 15 Illyés Gyula, Naplójegyzetek, 1943 = I. Gy., Itt élned kell: 2, Budapest, Szépirodalmi, 1976, 219. 291
