Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

ÁTTEKINTÉS - Kenyeres Zoltán: Két epizód a Nyugat vitáiból

1928-ban azonban éles vita vágta ketté a zavartalannak látszó együttműködést. Ez a vita előjele, sőt előszele volt a harmincas években kirobbanó népiurbánus vitának, amelynek kártékony hatása máig érződik a szellemi életben. Akkor, a 20-as évek végén a Nyugat mindenen felülálló tekintélye még le tudta csillapítani az egymásnak feszülő erőket, a harmincas években aztán már nem volt képes erre.

Történt a következő. 1924-ben Tóth Aladár, aki úgy látszik benső, lelki kötelességének érezte, hogy óvó-vigyázó szemét továbbra is rajta tartsa védencén és felfedezettjén, terjedelmes ismertetést írt a Nyugatban Erdélyi József addig kibontakozott költészetéről. Lelkes, már-már dagályos méltatás volt ez, egyetlen halvány kritikai megjegyzés nélkül. Semmi nem hasonlított benne azoknak a zenetörténeti-zenetudományi tanulmányoknak gondolatgazdag megfigyeléseire, esztétikai komolyságára és mélységére, amelyeket azokban az években egyébként ugyancsak a Nyugat hasábjain írt. Amikor négy évvel később megjelent Az utolsó királysas, mintha csak Tóth Aladár hangját akarta volna egy az egyben folytatni, Tersánszky írt recenziót az új Erdélyi-kötetről. Ez is maga volt a szárnyaló méltatás, de beleszüremkedtek a kedves hangúnak is mondható írásba furcsa, legalábbis a Nyugat hasábjain furcsa gondolatfoszlányok a népiesség, magyarosság és az anti-intellektualizmus összekapcsolásáról. Ez verhette ki a biztosítékot Ignotus Pálnál, aki nyomban tollat ragadott, és hosszú, több részes kritikai tanulmányban válaszolt a fülét bántó lelkes, méltató kritikákra — elsősorban Tersánszkyéra - és emellett -ahogy mondani szokták — jól megmondta a véleményét Erdélyiről is. „Mit jelent [...] Erdélyi költészete? - tette fel a kérdést. - „Jelenti a banalitás rehabilitálását, a bonyolult gondolatokkal és differenciált érzésekkel szemben." - Az a szomorú tendencia kezdődik el evvel, hogy a - „gondolattalanság: érdem. - Nem érzem tehát semmi szükségét, sem a belletrisztikában, sem az elmélkedő irodalomban, annak hogy úgynevezett őstehetségek szerezzenek ismét becsületet a szellemi szimplaságnak, melyet, fájdalom, semmiféle területen sem sikerült még becsületétől megfosztani. Sőt, éppen a fiatal írógenerációnak volna a hivatása, hogy, amennyire egy generációtól telik, megfossza — hogy a fogalmakat kihámozza az általánosítások és közhelyek patetikus gomolyagaiból s tisztázza, árnyalja, igenis differenciálja, egyre élesebben és élesebben differenciálja őket.

Bizonyítani sem kell talán, hogy az anti-intellektuális érzelmességű fiatalság, melynek Erdélyi József egyik reprezentatív művésze, ennek pont ellenkezőjét teszi.

[...] Érdekes, hogy Erdélyi jelentőségét fiatal zeneesztétikusaink tartják a legtöbbre, akik ugyanis lényeges hasonlóságot és párhuzamosságot vélnek látni egyrészről Erdélyinek a népdal-formákhoz való visszatérése, másrészről a Bartók s különösen a Kodály régi népi motívumokat kiásó s felelevenítő művészete közt.

[...] Erdélyinek s Bartóknak és Kodálynak ez az összehasonlítása fatális tévedésen, érthetetlenül durva tévedésen alapul. [...] A Bartók-Kodály-zene a gya26