Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
NYUGAT 1908-1919 - Széchenyi Ágnes: A. Nyugat német mása: Jung Ungarn, Berlin, 1911
levélbeli említésekből tudjuk, kik szerepeltek a német kiállításon. Azt azonban, hogy melyik művükkel, többnyire nem. A tárlat Munkácsyval nyitott, a hazai plein air festészet úttörője, Szinyei Merse Pál képviselte az átmenetet, jelen volt a már ugyancsak halott és itthon akkor csak néhány éve felfedezett Paál László, aztán Pór Bertalan, Czigány Dezső, Orbán Dezső, a nagybányai Iványi Grünwald Béla, tanítványa Czóbel Béla, illetve Fényes Adolf, Rippl-Rónai, Fe- renczy Károly. Legalábbis ezeket a nevét említi a magyar beszámoló. Majdnem együtt vannak tehát már a „Nyolcak” is. A kiállítás anyaga azért volt rendkívüli, mert „ezúttal bizottságok, miniszteri biztosok nélkül állapították meg, mit kell kiállítani. Mert a hivatalos fémjelzéssel nem törődtek, mert a múzeumok világszerte egyforma sablon-kollekciója helyett, a szertehulló, halott kollekciók helyett exportáltak valamit, ami önmagában egész, összefüggő eleven, amihez való közösséget minden kultúr- ember, - magyar, vagy olasz, vagy svéd, vagy német — megtalálja.”31 A kiállítás után a Nyugatban Lengyel Géza foglalta össze és ismertette a német sajtóvisszhangot. „Volt abban valami különös, valami — speciális helyi ismeretek nélkül - nehezen érthető, hogy itt-ott milyen ragyogó örömmel fogadták a magyar kiállítással együtt az egész magyar művészetet, az egész magyar szellemi, az általános nemzeti életet becsmérelő szemelvényeket. Egészen furcsa volt ez az öröm és nem maradt zavaratlan. Azok a paprika-iszony- nyal teli cikkecskék, melyeket oly buzgón idéztek idehaza, frissiben, a kiállítás megnyitásakor termettek és mindinkább elszigetelve, kisebbségben maradtak, olyan mértékben, amint az alaposabb és nemzeti, politikai tendenciáktól ment kritikusok a kiállítás tanulmányozásával elkészültek és a cikkeik sorra megjelentek. Lassan, meg-megszakított egymásutánban jelentek meg. Most együtt van a java annak, amit német újságok és folyóiratok a magyar kiállításról írtak. Most elkészíthető e kulturális vállalkozás erkölcsi mérlege s akár számszerűen lehetne kimutatni, hogy a túlnyomó többség a magyar festőművészetről itt-ott a hódolat, leggyakrabban a dicséret és az elismerés, ami azonban a legfontosabb, végig a megbecsülés, a komolyan vevés hangján ír. Innen, a távolból a mérleg elkészítéséhez nekünk nincsenek egyéb adataink, mint amiket a nyomtatott betű szolgálhat. Ezeket az adatokat azonban nyugodtan el lehet fogadni. A német kritika általában harapó kritikának ismeretes. A magyar kiállítást pedig egy külön előítélet fogadta, hagyományos előítélet, a durvának, a barbárnak, az ázsiainak a keresése, amely azonban szerencsére csak az első napokban s egészen szórványosan jutott kifejezésre.”32 Lengyel Géza szemléjét azért idéztük a szokottnál hosszabban, mert jellemezi a Jung Ungarnt övező közeget is. 31 Lengyel Géza, A berlini kiállítás mérlege, Nyugat, 1910, 7,440-444. 32 Lengyel Géza, ugyanott, igaz, dátummegjelölés nélkül, de pontosan idézi a német kritikákat. 186
