Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
NYUGAT 1908-1919 - Kosztolánczy Tibor: Gyulai és Osvát
Elképzelhető olyan álláspont is, miszerint eleve gonoszság belekezdenünk abba, hogy ellenben a huszon-egynéhány éves Osvát Ernő dolgai mennyivel erőtlenebbek. Ám a kritikusnál az életkor nem számít: ha Osvát nálánál húsz-harminc évvel idősebb szerzőkről - eléggé kegyetlen módon, s gyakran neve elhallgatásával - kinyilvánítja, hogy semmi keresnivalójuk az irodalomban, akkor nekünk csak arra kell figyelnünk, képes-e meggyőzni az olvasót arról, hogy az ehhez szükséges felhatalmazást, a judíciumot birtokolja-e. A kritikust, miként a konferansziét, a táncoskomikust vagy az egyetemi adjunktust, csak az általa nyújtott produkció minősége igazolja. Márpedig Osvát Ernő mutatványát, előbbi metaforánknál maradva, nem övezheti őszinte lelkesedés. Hatása elidegenítő, s nem annyira eredetiségéből, mint inkább erőfeszítéseiből fakad. Kevéssé értesülünk arról, hogy Osvát milyen olvasói tapasztalatok alapján hozta meg a maga ítéleteit. Párhuzamos véleményekről, eshetőségekről nem tudósít; olvasóira korántsem felnőttekként tekint; bírálataiban kevésbé fontosak a tárgy „finomságai” az adott írói világ egyszeri és megismételhetetlen sajátosságai. Főként önnön szempontjaira figyel: alak, történet, szabatosság, lirizálás - s kész az egzaktság illúzióját keltő, normatív rendszer. Gyulai írásait könnyen megtalálhatta bármely egyetemi gyűjteményben, azonban a terminusok mögött rejlő intenciót nem ismerte fel. Észreveszi ugyan, hogy a kritikákban „tartalmi összefoglalás”-nal< is szerepelnie kell, és sokszor vért izzad, mire a leckét egy-két bekezdésben/e/mondja, ugyanakkor a cselekményt nem kivonatolnia, hanem, legalábbis fő vonalakban, interpretálnia kellene. Mintha ellentmondanánk korábbi megállapításainknak: hiszen Osvát Maupassant írói kvalitásait is mily célratörően jellemezte! Azután pedig megtudtuk, hogy Móra konstruált történeteiben elmosódnak a karakterek, a szerző egyre lirizál, tehát nem nagy realista. Kálnay alakjai érdektelenek, történetei mondvacsináltak, elbeszélőként ízléstelen, így a kötet a realitásnak még az illúzióját sem kelti fel. Ellenben Thury az általános emberire figyel, nem konstruálja a történeteit, nem lírikus, sőt minta-elbeszélő, tehát nagy realizmussal rajzol alakokat. Valójában ennyiből mégsem tudjuk meg, hogy az adott szerző milyen, mindössze a jó és rossz (illetve az ekként aposztrofált) realisták merőben formális elhatárolására adódik lehetőség. Hiszen lehet, hogy Móra már valóban „kísérleti műfajban” dolgozik, „prózai balladák”-at ír - igen, ezt „talán mondta már valaki” veti közbe Osvát is, „de nem ez a fontos, ez csak hasonlatosságon alapuló külső meghatározás” számára csak az „érdekes”, amikor „drámai életet fejleszti ki” De talán Móra mindenekelőtt részletezni és lirizálni akar - latolgatja a lehetőségeket. Nem tudja, miként előzhetné meg, hogy »világszemléletét másokra erőszakolja«, de nem is érdekli. Saját maga számára önnön maga a legteljesebb realitás, és nem hallja meg az iskolamesterek kioktatását. Kritikát írni tehát több, mint a terminológia alkalmazása. Miként minden alkotáshoz, ehhez is kell még valami: trouvaille - a szerencsés adomány, az al- goritmizálhatatlan többlet. A bemondás, ahogy a popzenészek állítják, a dög, 159
