Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

NYUGAT 1908-1919 - Kosztolánczy Tibor: Gyulai és Osvát

ahogy Seress Rezső emlegette; a kollektív tudatréteg megérintése, ahogy Jung nyomán Nádas Péter fogalmazott.61 Ottlik Géza prózaelméletében valami hasonló az Rr: a „keletkezés” érzése, „az író titka. [...] víziója, látomása a világról, belső univerzuma, létének kohéziója, gammasugárzása, atommagja, kozmosza- mondhatnánk, lapáttal hányva a szavakat olyasmi köré, amiről nem tudunk beszélni.”62 Vagyis a kritikusnak is el kell hitetnie az olvasóval - aki nem ismeri a könyvet, nem látta az előadást, s nem volt ott a hangversenyen, és ugyanazt már nem is olvashatja, láthatja-hallhatja -, hogy igaz a referencialitás illúziója.

Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy Osvát a maga ítélet-nukleoluszait a kifejezés szintjén sokszor ügyesen építi tovább. A panelekből alakzatokat formál: szinonimákkal és ellentétpárokkal játszik, aforizmákkal szembesít, antropo- morfizáló, természetelvű metafora-sorokat hoz létre, és rövidebb-hosszabb gondolati láncokba kapcsolja őket. (S hogy meglegyen a terjedelem, a korról, a műfajokról, az élet végességéről bölcselkedik - lirizál.) Invencióját azonban- végső soron - a kategóriarendszer verifikálására pazarolja; s ha rájövünk a technikára, a mutatvány lelepleződik. Illusztrációként Ambrus-kritikájából választottunk részleteket.63

Osvát már körüljárta, hogy Ambrus Zoltán „a modern lélek novelláit írja” [tehát lélekábrázoló], s hogy „ami őt érdekli, az nem a zsánerszerű, hanem az általános emberi. Az általános emberit érdekes egyénekben tűnteti föl.” Kis kitérő után ide tér vissza:

„Nincs szépíróink közt senki, aki a mai embert nála jobban ismeri. Minden ember egy tengert hord a lelkében: Ambrus látja ennek a tengernek a legmélyebb áramlatait is. Látja ezeknek az áramlatoknak mai irányváltozását vagy iránytalanságát. [Ambrus tollával a lélek hullámzását követi, s még ennél is egyszerűbben: lélekábrázoló, NB. iránytalan áramlatok nincsenek] A kor szelleme levetette előtte minden leplét, [ismeri „a mai embert”, az általános emberit] Pszichológus, [és ismeri a lelki mechanizmusokat, vö. a „tenger"] De poéta is. [művész] És a nézésében megvillannak szatirikus sugarak is. [bonmot következik:] A poéta szomorkodik azon, hogy az élet nem veszi az embert elég komolyan; a szatirikus meg mosolyog az emberkéken, akik olyan túlságos komolyan veszik magukat - és olyan kevéssé értik az életet, [ugyanezt képszerűvé alakítja:] Mintegy tükröt tart a lélek fölé, [lélekábrázoló] amelynek stilizált keretén a költészet és az irónia reliefje domborodnak, [a poéta és a szatirikus

61 „Harmóniára törekszem, mert nem adták meg nekem": Nádas Péterrel beszélget Mester Ildikó, Magyar Napló, 1993, 9, 8-13, i. h. 12.

62 Ottlik Géza, A regényről = O. G., Próza, Budapest, Magvető, 1988, 184-200, i. h. 193, 194-195.

63 Osvát Ernő, Ambrus Zoltán: Pókháló kisasszony, Budapesti Hírlap, 1898. október 25., 13.

160