Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
NYUGAT 1908-1919 - Kosztolánczy Tibor: Gyulai és Osvát
„objektiválja” vagyis tárgyiasítja. Ekként tehát, nyugtat meg mindenkit Osvát, „nem kell azt gondolni, hogy saját világszemléletét másra erőszakolja, hogy beleoltja alakjai leikébe, hogy talán konstruálja a történeteit”. „[...] nem [is] lírikus; par excellence elbeszélő ő, sőt minta-elbeszélő, aki szót sem ejt a maga érzéseiről” - vagyis Osvát a Mórára vonatkozó ítéleteknek éppen ellentett csoportosítását nyújtja (mert, mint láttuk, Móra „lirizál” „mereng, néha szaval is”, ráadásul „tanít bennünket”, „moralizál; nem rejtve, nem titkon mosolyogva, de hangosan, bántóan, néha ízléstelenül"). Ebből gondoljuk, hogy a megannyi intelem, amely Thury férfias, komoly, sonore harangszó-hangjának elcsendülő, melankolikus hullámain himbálódzik, sem homályos orákulum - ez osváti képzavar (avagy modern elektrotechnikai ismeretekről tanúskodó megfigyelés) a titkon mosolygó tanítás jelenvalóságát szemlélteti.47 Osvát a már ismert képleteket variálja a Szomaházy Istvánról írt kritikákban is. A novellista Szomaházy „Nem ismeri az alakjait”, „Ő csak az élet felszínét rajzolja: arcokat az utcán - és nem lelkeket a magányban. Ez az oka, hogy történetei vagy banálisak és üresek, [...] vagy mesterkéltek, [...] s hazugok”. Kicsit másképpen: „A Szomaházy István alakjainak lelkében ötlet pótolja a gondolatot és szeszély az érzést; története laza motiválása egy könnyelmű világfelfogás perspektívájába nyit.” Avagy: az író pusztán „játékvilág”-ot teremt: „Puha, könnyű itt a légkör, a gond nem vet itt árnyat, az emberek lelkében nem ébred komoly gondolat, és hiányoznak az élet vasszerkezetű történetei.” De Osvát - éppen úgy, mint Gyulai a Sipuluszról szóló bírálatban - a blődlire, illetve az abszurdra hajazó történetekben is a „legtisztább realizmust” kéri számon. A kérődző nyutakról című írást, amely két elmebeteg tudós kísérletező mániájáról szól, szintén a tükrözés hazugságaira hivatkozva utasítja el: „az egész mese habból épült fel. Sebei professzor nem létezik; ha léteznék, a kísérlet a priori lehetetlen volna; s ha megtörténnék a kísérlet, milyen képtelenség volna ez az eredmény. S ha már mindez a hazugság igazsággá válnék, vajon a szatirikus motiválhat-e egy lehetetlen véletlennel - a karakter gúnyos hangsúlyozása helyett?”48 Eltagadhatatlan a hasonlóság, amely Osvát Szomaházy-képe és a Gyulai által megalkotott Jókai-interpretáció között mutatkozik. Szomaházy sem „lényegükben fogja fel az embereket és viszonyokat, mint inkább külsőségökben", hiszen 47 A Thury-kritika - erősen lirizáló - első bekezdését eredeti formában is idézzük: „íme az irodalom epikureusai között - a méla akkordok költője: Thury Zoltán. A megfigyelések mámorosai között - egy, aki tisztán lát. Nem merül alá a részletek tengerében, a habszerű hangulatok rajzában; a nagy vonásokat, a nagy szimptómákat, az idő nagy jeleit figyeli. És amit lát, azon csodálkozik, mint a gyermek - és megdöbben, mint a bölcs. De hangja férfias, komoly, sonore, mint a harangszó, melynek elcsendülő, melankolikus hullámain annyi intelem himbálódzik. Vivos voco, mortuos plango. És ha nem is jelentene semmit, ha csak az időket mutatná...” 48 Osvát Ernő, Szomaházy István: Ella kisasszony ötlete és más elbeszélések, Magyar Kritika, 1898. szeptember 1., 361. 154