Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
NYUGAT 1908-1919 - Kosztolánczy Tibor: Gyulai és Osvát
képpen a maga színvonalán aluli dolgokat akar elmondani, jelentse be, hogy álmodott, vagy beszéltessen őrülteket.45 Újraolvasó Talán máris jobban értjük Osvát ítéleteinek belső logikáját: Móra feltehetően jól ismeri alakjait, de nem tud körülöttük természetesnek látszó, mégis intenzív viszonyokat teremteni, amelyekben szenvedélyeik megnyilvánulhatnának; a „konstruált” történetekből mindössze „talán hű külső képet" kapunk. Vagyis a szerző hiába törekszik az általánosabb érvényű „népjellem” rajzára, „a húsz elbeszélés megannyi kísérlet” marad: zsáner: „a népéletből vett jelenetek - a népélet színeivel festve” Megannyi kísérlet, de nem mind az: bizonyos szövegekkel Móra „lassan-lassan eltér a zsánertől”. Ha az állóképszerű hangulat, az adoma, a tréfa, vagyis a partikuláris élethelyzet (vö. „rokonszenves különösség”) valamiféle emocionális mintázattal gazdagodik - s ez valóban fellelhető a megdicsért szövegekben (vö. A suba, Szürenkezés, A csikó) -, Osvát is hajlik a jobb osztályzatra. Főként, ha a zárlat is „természetes”, „olyan mint a magyar paraszt eszejárása” vagyis általánosabban igaz. Midőn pedig a szerző „emóciókkal, elementáris összeütközésekkel teli, drámai életet fejleszt ki” mint például a Párbajban, még tolsztoji magasságokba is emelkedhet. Thury Zoltán viszont - Osvát a Kálnay-kritikával egy időben ír róla46 - egész kötetében általánosabb képet ad, ő nagyobb tömegnek „pszichológusa és barátja” Bár a Thury által feltalált pszichológiai képlet eléggé vigasztalan - alakjai nem értik, vagy nem ismerik az életet -, működőképes indoklással teljesíti be a szereplők végzetét: „Érzékeny lelkek modern betegsége ez. Kiindul az elégedetlenségből, végződik a meghasonlottságban. [...] Ezért öli meg magát Ullrich főhadnagy - ezért nem lett belőle kapitány. Az ő sajátos belvilága, és az a világ, melyet az érzékei prezentáltak, olyan messzeségben voltak egymástól, mint két távoli csillag; és mégis olyan közel, hogy összeütközve maguk alá temették ezt a szegény, jó fiút. A többi alakjait is megfosztják a viszonyok, a betegség, belső hajlamok a reális érzéktől. Csaknem mind elpusztulnak, nem mint a romantikus íróknál, hanem mint az életben; sőt az élet öli meg őket.” Vagyis Thury, legalábbis Osvát értelmezésében, méltán tűnik ki a „megfigyelések mámorosai” közül, hiszen látja „a nagy vonásokat, a nagy szimptómákat, az idő nagy jeleit” S bár „vehemensül érez” „És amit lát, azon csodálkozik, mint a gyermek - és megdöbben, mint a bölcs” mégsem engedi, hogy írásművészetét a szerző érzései uralják, a „kolerikus ember minden indulatját” alakjaiban 45 [Gyulai Pál] -i., Rákosi Viktor: Sipulusz tárcái, Budapesti Szemle, 1891, 66. k., 314-318. 46 Osvát Ernő, Thury Zoltán : Ullrich főhadnagy és egyéb elbeszélések, Magyar Kritika, 1898. augusztus 1., 334-335. 153
