Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
NYUGAT 1908-1919 - Kosztolánczy Tibor: Gyulai és Osvát
példákkal támogassa meg; homályban marad, hogy Osvát kritikája miért volna feminin (Gyulaihoz képest), hogy milyen a műalkotás, amikor „olyan” s hogy mit jelent az, ha a bíráló „a művek egész emberi és formai tartalmát tisztán és teljesen át akarja zuhogtatni magán” Komlós felületes „megfigyelései” korántsem hozzák közelebb az olvasóhoz Osvát elemzői módszertanát, s mindezt azért is fontos hangsúlyoznunk, mert az előbbi összefoglalás kivonata került át A magyar irodalom története (az úgynevezett Spenót) V. kötetébe is.6 Az Osvát-kritikák első, a szövegekre koncentráló rendszerezése csak egészen későn, Fráter Zoltán 1987-ben megjelent monográfiájában kap helyet. Osvát bírálói pályafutását Fráter szemléleti kiteljesedésként, illetve radikalizálódás- ként értelmezi: Osvát a művekben elébb „a konzervatív harmóniaelv” megvalósulását keresi, majd egyre inkább „az [írói] egyéniség maradéktalan érvényesítését” vizsgálja, s „konok szempontjai” között a morális vállalásnak is helyet szorít: a tudatos esztéta a művek sikerültségén túl az irodalmi élet általános színvonalának alakulásáért is felelősséget érez.7 Fráter Zoltánnal egyetértve magunk is úgy gondoljuk, hogy Osvát adaptált szempontok jegyében indul, s jelen elemzésben - főként Osvát prózabírálataira figyelve - éppen ennek a korai eszménynek további összetevőit, s tágabb kontextusát próbáljuk meg rekonstruálni. Terminológiai alapvetés Osvát a művészi prózával szemben támasztott elvárásait legtömörebben (és némi egyeztetési zavarral) egy posztumusz Maupassant-kötet kapcsán a következőképpen fogalmazza meg: „az elbeszélés tökéletességét, az igaz alakok hű tükrözését, a történet fejlődésének érdekét [érdeklődést keltő, érintettséget előidéző képességét], a megfigyelés bámulatosan egyenletes intenzivitását és mindent, mi más műveit nagyszerűvé teszi, megtalálunk ebben is. Mintha az igazság kényszere diktálná minden szavát, úgy helyén van, él és jellemez, tehát éltet valamennyi.”8 Alak, történet, megfigyelés, elbeszélésmód - ezek tehát Osvát kulcsfogalmai, s a maga meglehetősen szokványosnak mondható, realista tükrözéselméletét majdnem mindegyik prózabírálatában számon kéri. Az író a történetét az életből kölcsönözze (vagy legalábbis ennek a benyomását keltse), igaz alakjainak benső életét - megfigyelés útján - hűen tükrözze, műveinek aranyfedezete a valóság intenzív tanulmányozása legyen. Ami pedig az írástechnika, a „hogyan” tényezőit illeti: visszafogott, természetes hangon beszéljen, mellőzze a szubjek6 Komlós Aladár, Osvát Ernő = A magyar irodalom története : 5, főszerk. Sőtér István, Budapest, Akadémiai, 1965, 62-63. 7 Fráter Zoltán, Osvát Ernő élete és halála, Budapest, Magvető, 1987, 28, 45-46. 8 [Osvát Ernő] O-s., Jegyzetek, A Hét, 1899. március 12., 173-174, i. h. 174. 141
