Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)

NYUGAT 1908-1919 - Kosztolánczy Tibor: Gyulai és Osvát

tivitást, tényeket közöljön, ne kommentárokat, legyen ökonomikus és tárgyilagos, s ha mindez így együtt sikerül, a mű kifejlődése „az igazság szavainak erősségével” hat az olvasóra.9

Ez az eszmény Osvátnak már legelső, Móra Istvánról a Magyar Kritikába írt prózabírálatában is megmutatkozik (a szöveget, hogy beszélni tudjunk róla, majdnem teljes terjedelmében idézzük):

„Móra István költészete kevés, egyszerű elemből van összetéve; erőteljes, szélesen jellemzett, nem szubtilis egyéniség: pár vonással megrajzolható. Mindenekelőtt komoly író - és ez jellemzi; a komolyság minden során ott ülő tendencia; alaptónusa az írásainak, mely erősen kiérzik, és mélyíti azokat. Általában tendenciózus, lírikus jellem; még nem teljesen kifejlett, de már, sajnos, megállapodott. Legalább ez a kötet azt mutatja. Húsz elbeszélést foglal össze, s egyazon fejlődési fok vonalán áll mindegyik; ugyanazok az erények, ugyanazok a hibák. Miért, hogy nálunk nem fejlődhetnek teljesen ki még az ilyen erős tehetségek sem? Gyorsan válnak ki, hirtelen állanak meg; ami sajátság volt bennük - az üdeségét vesztve, modorrá lesz. Ez a húsz elbeszélés megannyi kísérlet a magyar népjellem rajzához; a népéletből vett jelenetek - a népélet színeivel festve.

A kötet java zsánerkép. Ezen a téren már klasszikus példáink vannak; Kuthy, Mikszáth, legújabban Tömörkény. De Móra István élesen meg tudja magát különböztetni tőlük. Jól ismeri az alakjait és szereti őket, talán néha a művészi eredmények rovására, de a történeteit - amennyiben történetek - konstruálja. Onnan van, hogy az alakjai kissé elmosódok, kissé általánosak. Nem nagy realista - bár az akar lenni. Talán hű külső képet ad, de a karakterének a belső struktúrája a fő; ennek is csak egyes vonalait hangsúlyozza. Röviden szólva, nem a népélet és annak alakjai, de a népjellem és annak megnyilvánulásai fontosak előtte. Lassan-lassan eltér a zsánertől. A kompozíciói gyöngék, olyasformák, mintha egy újonnan keletkező műfaj első kísérletei volnának. Nem tudom, de talán mondta már valaki, hogy prózai balladák benyomását keltik, de nem ez a fontos, ez csak hasonlatosságon alapuló külső meghatározás. Az érdekes benne a tartalmi felépítésnek az a módja, ahogyan idillt, csendéletet rajzol - és egyszerre (néha átmenet nélkül) megelevenedő, emóciókkal, elementáris ösz- szeütközésekkel teli, drámai életet fejleszt ki. Tolsztojnál olvastam ilyet a Háború és békében. íme a példa: a Párbaj.

Ez a kötet első elbeszélése. Alvó, unatkozó délután; az öreg juhász, meg a környezete csendesen, szótlanul, ímmel-ámmal csinálnak valamit; szél se fúj, érzés se ébred, egyszer csak lódobogás hallik; jön a szomszéd tanyáról egy fiatal juhász; kerüli-kerülgeti az öreget, amíg csak kivallja, s számon kéri, hogyan

9 Lásd például: [Osvát Ernő] (G-s.), Bársony István : A szerelem könyve, A Hét, 1899. január 8., 30.; [Osvát Ernő] O. E., Herczeg Ferenc: Egy leány története, A Hét, 1899. április 23., 274-275, i. h. 274.

142