Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
ÁTTEKINTÉS - Kulcsár Szabó Ernő: A Nyugat kultúrafogalma és kulturális orientációja
„nem-társas társiasságának”8 felszámolhatatlan antagonizmusában - az „értelmes önbecsülés”9 állapotának elérésére. A Nyugat kultúrára vonatkozó nézeteinek föltárhatóságát nem könnyíti különösebben az a mai kultúratudományi divathullám sem, amely - miközben láthatólag szélesítette az irodalomértelmezés távlatait - sok tekintetben nálunk is összekuszálta a műveltségi irodalomfelfogás filológiája és a humán művelés médiumaként értett kulturalitás közti választóvonalakat. Mindez ráadásul nem a kultúrafogalom elvi határolhatatlanságából adódik, hanem elsősorban abból, hogy a fogalom új és új artikulációi rendre egyfajta diszkurzív okkupá- ció segítségével nyitnak látószöget a valamiként értendő kultúra mezőnyére (a kultúra mint szöveg, mint csereviszonyok összessége, mint geopoétikai tér stb.). Bizonyára igazuk van akkor a mediális kultúrakutatás harcosabb képviselőinek, amikor azt róják föl az ilyenfajta diszkurzív hozzárendeléseknek, hogy ezzel a régtől ismert eljárással „a kultúrakoncepció evolúciója »elfelejti« saját genezisét”10 Mindenekelőtt éppen azt, hogy a kultúrának távolról sem szociális s kivált nem szellemi az eredete, azaz, a kultúra technikai dimenziójának elhanyagolása lényegében azt a tényezőt zárja ki a megértett kulturalitásból, amely folyamatos feltétele volt világunk emberi életformává szelídítésének. Alighanem súlyosabb ennél mégis az a láthatatlan erőszak, amelyet azzal tesz saját tárgyán a diszkurzív kultúrakutatás, hogy mintegy előre definiálva kérdezi azt saját mibenléte felől, elzárva előle annak lehetőségét, hogy megértendő dologként saját jellege szerint, a maga konzekvenciájában mutatkozhassék meg az értelmezésnek. A Nyugat kulturális karakterét illető - inkább szórványos, mint szisztematizált - reflexiók többsége lényegében annak a szemlátomást nem tudatosított, kettős diszkurzív eldöntöttségnek a terméke, amely kizárólag a képzési-neme- sítési értelemben vett szellemi, közelebbről pedig humán szellemi tényezőként teszi hozzáférhetővé a kulturalitást. (Itt csupán látszólagos az egybeesés azzal, hogy mind Simmel, mind Cassirer a szellem alkotó primátusát hangsúlyozza: a Nyugat körében a kulturalitásnak inkább még az a hagyományos immateri- ális értelmezése uralkodik, amely nem szembesült még az ember biológiai és kulturális konstitúciója közt kialakult századeleji konfliktussal. Ami azt jelenti, a század első két évtizedében még nincs megértett tapasztalata arról, miként és miért fordul önmaga ellen a kulturális folyamat dialektikája. Többek között ez a szembeötlő ütemkülönbség utal az egyébként élénk Nietzsche-recepció hazai féloldalasságára: a nietzschei vitaiizmus kultúrkritikai elemei szisztematikusan nem tűnnek föl a magyar klasszikus modernség horizontján.) Az a tény 8 Kant, Immanuel, Werke: 9, Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1983, 37. 9 Uo„ 36. 10 Krämer, Sybille - Bredekamp, Horst, Kultur, Technik, Kulturtechnik: Wider die Diskursi- vierung der Kultur = Bild - Schrift - Zahl, hg. K., S. - B., H., München, Fink, 2003,11. 13
