Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
ÁTTEKINTÉS - Kulcsár Szabó Ernő: A Nyugat kultúrafogalma és kulturális orientációja
persze különösebben nem segíti hozzá saját premisszáinak fölismeréséhez a fentebbi kultúraértés olvasásmódját, hogy elsődlegesen olyan irodalmi folyóirattal van dolga, amely maga is az irodalom kultúrájának részeként érti és annak korszerűsítésében határozza meg saját küldetését: „A harminc esztendő eredményeiből - írják a lap szerkesztői az 1937-es jubileumon - önbizalmat és hitet merítünk eljövendő munkánkra, amelynek célja ugyanaz, mint az induláskor volt: a nyugateurópai kultúrába illeszkedő magyar irodalomért dolgozni.”11 Mert valóban, a Nyugat kultúrafelfogása, még ha távolról sem mondható egységesnek, abban bizonyul leginkább egyneműnek, hogy a kultúrát az irodalmon túl is elsősorban a szellem monumentumszerű alkotásaiban véli megtestesülni. Nemritkán még kultúra vs. politika, kultúra vs. világnézet, kultúra vs. barbarizmus-típusú distinkciókat is hangoztatva úgy tekinti az „ércnél maradandóbb” (döntően nyelvi-irodalmi) emlékművek szaporodó sorát, mint az emberiség humánideáljainak additív emlékezetét. Ennek az emlékezetnek az élő potenciáljáról pedig az gondoskodik, hogy a konkrét anyagiságba rögzített szellem nincs kiszolgáltatva az időbeliség hatalmának, és a mozdulatlan mor- phéból újra meg újra kiszabadulva hat vissza az életre. Könnyen belátható tehát, hogy a Nyugat szellemiségének értelmezése miért marad sokszor fogva abban a horizontban, amelyet maga a Nyugat létesített. (És e tekintetben a Nyugat mindvégig nagyon is ügyes és igen szuggesztív médiapolitikát folytatott. Önértékelésének biztonsága például még attól sem tartotta vissza, hogy már ’37-ben minden alternatíva alól kivonja a jórészt még ismeretlen század irodalmi történéseit: „Senki nem tagadhatja ma már, hogy a Nyugat élete a magyar irodalom leggazdagabb fejezete a huszadik században”.)12 A Nyugat irodalmi modernizációs programból kibontható kultúrafogalmának értelmezésén ezért aztán nagyon is nyomot hagy a mozgástérnek a kényszerítő szűkössége, amelyet a Nyugat maga nyitva hagyott. „Egy kulturális humanizmusfelfogás - írja 1989-ben Kenyeres Zoltán, - egy művelődés- történetbe ágyazott emberkép tartotta össze az egyébként minden irodalmi égtáj felé kiáramló szerzőgárdát".13 Igaz ugyan, hogy ezt elsődlegesen az 1914 és 1919 közti periódusra vonatkoztatva állítja, ám „az emberi méltóság védelmének”14 integráló kulturális programját15 a lap fennállása végéig folytonosnak ítéli. Hogy aztán az „irodalmi égtájak” Nyugat-búi változatossága és a pluralizmus elve eredendően összetartozik-e vagy csupán „megfeleltetve” érintkezik azzal az „exogám” kultúrafelfogással, melynek (nem eredendően)16 összehan11 A Nyugat szerkesztői, Harmincadik évfolyam, Nyugat, 1937,1, 3. 12 Uo. 13 Kenyeres Zoltán, Korok, pályák, művek, Budapest, Akadémiai, 2004, 64. 14 Uo., 82. 15 Például a „tradíció feldolgozásának és megítélésének mikéntjén" keresztül.: Uo. 16 Babits ezzel talán a leghívebben adaptálja a Széchenyi-féle Kelet népe kultúrmorfológiai elgondolását, amely ugyan mérvadónak tekintette a történetileg alakuló nemzeti sajátosságokat, 14
