Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
ÁTTEKINTÉS - Veres András: Kosztolányi Nyugatja és a Nyugat Kosztolányija
őrködő, keménykezű császár, a »koldus imperator«. [...] S megvédi a birodalmát ellenségeitől, a fenyegető romlástól. Aki - saját lelki érzékenysége dacára - képes a »preventív« erőszakra.”141 Lengyel az 1931-es novella felől olvassa az 1929-es verset, s a novellában valóban a császári szerep a fontos.142 Csakhogy a vers Aurelius „fönséges írótárs” voltát is hangsúlyozza, s én a legszorosabb olvasással sem találok benne erőszakot (se preventivet, se másmilyet), csak hősiesen vállalt (és ünnepelt) kiállást, illetve szembeszegülést a hazugságokkal szemben. (Szerintem a novellában sincs szó preventív erőszakról. Erre később még visszatérek.)143 Kosztolányi műveiből eleve kockázatos szigorúan következetes érték- és fogalomhasználatot kiolvasni. Korábban utaltam rá, hogy például a pogányság az Édes Anna ban negatív, a Marcus Aurelius című költeményben viszont pozitív értékű. Átfogóan legfeljebb annyit lehet az ő messianizmus-ellenességéről megállapítani, ami Kosztolányi Dezsőné könyvében olvasható: „Lenézte a messiásvárókat, és nem kedvelte a messiásokat sem, »a keleti vajákosokat«, de imádta a katolikus szellemet, mely »minden emberi lehetőséget magába zár, és mégis minden ajtót nyitva hagy«. A vallásújítókat nem értette. »Részleteiben akarták megváltoztatni a gyönyörűen felépített rendszert - mondotta. - Apró részletekben különvéleményük volt. Én nem hiszek, de elfogadom az egészet és szeretem.«”144 141 Lengyel, Kosztolányiról, avagy „művészet..., i. m., 95. 142 Már csak ezért is meglepő, hogy Lengyel András, Grüli Tibor (itt is idézett) tanulmányára hivatkozik, amely részletesen bemutatja a vers rájátszásait Aurelius sztoikus filozófiájára, vő.: GrÜLL, i. m., 126-128. 143 Kevéssé meggyőző Lengyelnek az az állítása is, hogy a barbárság elleni fellépés (az Ady- féle messianizmus mellett) „mindenekelőtt a keleti misztikával telítődött »zsidó« szektáira], az őskereszténység[re]” vonatkozik. (Lengyel, Kosztolányiról, avagy „művészet..., i. m., 95.) Grüli Tibor nagy ívű tanulmánya minden tekintetben ellentmond a rá hivatkozó Lengyel állításainak. Kosztolányi Nero-regényét is bevonva az értelmezésbe, egyértelműnek tartja, hogy „a kereszténység és a barbárság komplementer fogalmakként szerepeltek Kosztolányi művészi szótárában” (Grüll, i. m., 123.). Nemcsak Aurelius és a vele kortárs kereszténység kapcsolatát vizsgálja, hanem Aurelius keresztény utóéletének alakulását is. Számol Nietzsche keresztényellenes hatásával, és feltételezi Ernest Renan hasonlóképp jelentős befolyását Kosztolányira. A tanulmány középpontjában az Aurelius-vers áll, a novellára csak röviden tér ki, s az utóbbi esetében is a császár pozitív, kultúrát védő szerepét emeli ki. Grüll Tibor egyetlen helyen utal a zsidó és a keresztény hagyomány (éles) megkülönböztetésének lehetőségére: amikor Kosztolányi Biblia-ide- genségét (melyről Komlós Aladárnak írt) megfelelteti Babits egyik passzusának - Az európai irodalom történetéiül - (Idézi: Grüll, i. m., 115.). Babits szövegében ugyanis ez olvasható: „Ha az Ó és Új Szövetséget olvasom, egészen különböző érzésem van: a kettőt nem tudom közös nevezőre hozni. Az Ó Szövetség idegen számomra. A Mózes barbár regéiben, a család és üzlet patriarkális kapcsolataiban, a szerelmi könyvek sűrű érzékiségében, a Jób embertelen türelmében, a próféták dühkitöréseiben, az Istennel való nemzeti viszonyban, a Prédikátor cinikus szkepticizmusában egy magába vonult fajnak zárt és fülledt levegőjét érzem." 144 Kosztolányi Dezsőné, i. m., 87. - (A kiemelések tőlem.) Különös módon a tizenhat éves Kosztolányiról szóló fejezetben található ez a részlet, két fejezettel előbb, mint a gimnáziumi ki119
