Molnár Eszter Edina (szerk.): „…az irodalmat úgyis megette a fene”. Naplók az első világháború idejéből (Budapest, 2015)
Bevezető (Siklós Péter) - 1915-1916
366 I LÉNÁRD JENŐNÉ HOFFMANN ILONA NAPLÓJA biából kimentett trén.68 Mentek retablierungra.69 Elég unalmas, siralmas látvány volt. - 1915. márc[ius] 9-én Sanyi születésnapjára Jenővel együtt Pesten voltam újra. Három nap szabadságot kapott a gyerekek nagy örömére. Azután visszament, és csak április 20-án jött el értünk, amikor aztán együtt lementünk újra, és öt teljes szép hónapig éltünk ott, mint egy szép, zöld szigeten a háborgó tenger felett... Januárban három hétig jártam a sebészeti klinikára Verebély tanár operációs termébe. Tulajdonképpen instrumentálni70 akartam tanulni, de dacára annak, hogy állandóan két asztalon operáltak, mégis sok volt az ápolónő-eszkimó és kevés a fóka. Klinikai eseteket, szörnyű betegségeket], bravúros, csodálatos, borzalmas operációkat láttam. Megcsodáltam Verebély virtuozitását, éppúgy, mint a léha asszonyok szívtelenségét. Ott azon a komoly és megdöbbentően szomorú helyen, ahol az emberi szenvedés képezi a tanulmány tárgyát, ahol egy délelőtt felvonul az élet minden nyomorúsága, ott is csak ugyanaz történik, mint a bálteremben: flört, irigykedés, protekció, kíváncsiság, hanyagság, intrika. Bizonyára békében, amikor az önkéntes ápolónők kíváncsi serege nem mételyezte még meg az operációs termek levegőjét, más volt a hangulat. Persze a megszokás akkor is eltompította az érzékenykedést, de ezt én egy pár hét alatt nem tanulhattam el. Igaz, hogy amikor az operáció megkezdődik, és a testből csak a beteg rész látható, akkor már én is csak az „eset" iránt érdeklődtem, de amíg ott fekszik az a szegény nyomorult ébren, meztelen, félve, fázva, sírva, és preparálják, vagy pláne nagy hangosan viccelődve mosakodik körülötte az a sok érzéktelen, idegen ember, akkor nagyon fájt a szívem értük. Aztán mikor valamelyik tudatlan, tanulatlan nő „vállalta" az altatást, és az a szegény beteg ott fuldoklóit az avatatlan kezek alatt, az se éppen jó érzés. Egyszer egyik nagyon nagy beteg meghalt műtét alatt. A holttest ott maradt letakarva, amikor már takarítottak délután, és én műszert tisztítottam [a] mellette lévő szobában. A szolgák a seprésnél ide-oda lökték a hordágyat, hangosan veszekedtek, néhány „önkéntes" vihogva bejött és megnézték. Nehezen bírtam a hangulatot, a társaságot, de sokat tanultam, hát erőszakoltam, de a strapát se bírtam, mert 11—1-ig és 2-5-ig mindég állni, figyelni kellett, úgyhogy lemondtam és kimaradtam, nem nekem való üzlet volt ez. 1915. áprjilis] 25. - 1915. szeptember] 25-ig csak röviden annyit jegyezhetek fel, hogy zavartalanul boldog, kedves idők voltak. Három hónapot teljes kényelemben Pexidrné fényesen elrendezett, négyszobás lakásában töltöttünk. Serer bácsi és Opitz voltak a cselédség, és én főz68 hadtáp, utánpótlás 69 pihenő (német) 70 orvosi műszereket kezel
