Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Múzeum és emlékezet
AZ IRODALOM EMLÉKEZETE I Tanulmányok az irodalmi muzeologiáról 84 ben felépült Troost Hause der Deutsches Kunstja. Majd a totális lerombolást, az összeomlást, aztán egy puritán renoválást, az eredeti helyett egy téglarekonstrukciót, a másolatok további másolatát, a kontextusok újabb kontextusát. 39 A glüptotékák az egyetemes hagyománynak, a magas művészeti eszmény nemzeti kulturális térben való érvényesítésének, kanonizálásának kitüntetett pontjainak voltak tekinthetők. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a gipszmáso- latok homogén közege teremtett alkalmat az egyetemes, regionális, nemzeti kulturális örökségek egységes keretben való bemutatására. A 18. századtól örökölt meggyőződés, amely szerint a különböző évezredekből, földrészekről származó tárgyak mind lefedhetőek az egységes művészetfogalommal, azaz az esztétikai szemlélet tana a gipszmásolatok révén vált népszerűvé. Hazánkban a görög, európai, illetve a történelmi Magyarország szobrászati emlékeiről készült másolatok a 20. század elején a Szépművészeti Múzeumban kaptak helyet, majd 1977-ben részben Tatára, a volt zsinagógába41 kerültek, részben pedig Komáromban, az Igmándi-erődben őrzik őket minősíthetetlen körülmények között. Vajon amikor a PIM-be lépünk, akkor hasonlóan a glüptotékákhoz, nem egy mára historizálódott, múzeumi falak közé szorult, igen értékes kultusz őrzésének színterébe lépünk-e? Amikor az irodalmi múzeumban vagyunk, akkor nem az irodalomtörténet múzeumába léptünk-e? Nem érdemes-e a gipszgyűjtemények történetére mint a világ- és nemzeti irodalom fogalompárjához hasonló szemléletmódra pillantanunk? Azt hiszem, hogy a múzeumi elrendezés, illetve az irodalmi kánonokba való besorolás technológiái közti párhuzamok figyelemreméltó problémákra mutathatnak rá. Tisztában vagyok azzal, hogy az ilyen és ehhez hasonló kérdések azokhoz a retorikus kérdésekhez tartoznak, amelyek inkább zavarba ejtők, mintsem bármit megvilágítók. Nyilvánvalóan nem gondolom, hogy az irodalomtörténet mint olyan múzeumizálódott formái. Ott, Oxfordban nem mást látunk már, mint egy mára egyébként az antropológiatörténetben érvénytelenné, múlttá vált módszertan, gyűjtési elv világképét. Azaz sokkal inkább a magunk hagyományát látjuk, mintsem a „vadak” tárgyait. Hasonlatosan mindehhez én a PIM- ben sokkal inkább az irodalomtörténet elveinek múzeumi körülmények közti működését látom, mint magának az irodalomnak a létezését. Vagyis sokkal jobban foglalkoztat az irodalomtörténet elveinek tettenérése, a kánon teremtésének láthatóvá válása, mint az, hogy Jékely, Illyés vagy épp Arany nagy költő-e. Nos, ezek a múzeumok arra is szolgálnak, hogy rákényszerítsenek minket a mögöttük álló kulturális mezők, hatalmi viszonyrendszerek érvényességének tisztábban látására. Nem tudom persze, hogy egy, az irodalomtörténet helyett
