Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Múzeum és emlékezet
AZ IRODALOM EMLÉKEZETE I Tanulmányok az irodalmi muzeologiáról 20 sa és énekli dalait. Az ily kegyelet legszebb koszorúja a költő emlékének.”42 A Petőfi Ház szorgalmazói viszont úgy érezték, hogy az emlékházra azért van szükség, mert már csak így tehető újra láthatóvá és megtapasztalhatóvá, hogy az egyén mögött, az egyén életében ott van a nemzeti közösség. Úgy látták, és a Ház megnyitásakor ennek Herczeg Ferenc hangot is adott, hogy Petőfi és a nemzeti irodalom kultusza nem eleven, mert nem olvasnak az emberek.43 Olyan médium kell tehát, amely életet lehel a Petőfi-kultuszba. E felismerésben bizonyára nagy szerepe volt annak, hogy a Társaság, amely pedig a nemzeti irodalom letéteményesének tudta magát, ebben az időben egyre többször volt kénytelen szembenézni azzal, hogy az általuk újra és újra elmondott, a reformkorra és a szabadságharcra épülő nagy nemzeti elbeszélés mindinkább olvasók, pontosabban hallgatók nélkül marad. A Társaság tagjainak egyre inkább tapasztalniuk kellett hatásuk csökkenését, a közönség érdeklődésének apadását. A Petőfi Ház ügye például csak akkor mozdult előre, amikor a kor jeles politikusainak feleségei mozgalmat indítottak.44 A kiállítással elérték céljukat, hisz egy ideig nőtt népszerűségük és elfogadottságuk. Legalábbis a korabeli újságok sikerként számoltak be azokról a Házban tartott matinékról, melyeknek csúcspontja Jászai Mari szavalata volt.45 A 20. század első évtizedében a Társaság tevékenysége egyre inkább a kulturális élet perifériájára szorult. Újra és újra azt kellett tapasztalniuk, bármenynyire is formálni szeretnék az irodalomról való gondolkodást és az irodalmi értékrendet, ez egyre inkább a moderneknek, Adynak és követőinek sikerül, mert egyre inkább ők határozzák meg az irodalmi közbeszédet. Úgy látták, Ady hatása alól senki sem tudja kivonni magát. Pedig szerintük Ady és a hozzá közel állók megosztják az egységes magyar irodalmat és kikezdik az addig egységesnek hitt nemzeti emlékezetet.46 1905-ben a Társaság elnöke, Herczeg Ferenc már „a dekadenciába hulló irodalom fenegyerekeit” intette fajszeretetre.47 A Társaság tagjai térvesztésüket a nemzeti emlékezet válságaként élték meg: „mi, magyar írók, felfogadjuk, hogy szűzies tisztaságban őrizzük meg a toliunkat nemzetünknek”.48 Úgy tarthatták, elérkezett az utolsó pillanat, a huszonnegyedik óra, amikor az egységes nemzeti emlékezet még megmutatható: a láthatatlan kiállítható és átélhetővé tehető. Ezért kell az emlékház, és ezért kell a kiállítás: az elképzelt nemzeti közösséget újra megtapasztalhatóvá tenni, vagyis az egyének életének történetét újra a nagy nemzeti elbeszélés részeként felmutatni. A Petőfi Ház ennek a lehetőségét ígérte. Az emlékházat az egyéni és a közösségi történetek, elbeszélések találkozási helyének szánták. Herczeg Ferenc és a Petőfi Társaság vezetői megértették, hogy önmagában nem elég a nagy nemzeti elbeszélés, nem elég a nagy nemzeti történet, az egyes emberek szá
