Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Gyűjtemények
AZ IRODALOM EMLÉKEZETE I Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról 156 adásához készültek, három gyönyörű darab van meg a PIM művészeti tárában. A szecesszió jól elbírta a nagyon élénk színeket is, ezek kiválóan illenek a neolatin nyelveken megszólaló szöveg csacsogásához. Róna Emmy illusztrációi a népszerűség irányába mennek. A kommersz, a giccs lehetősége ugyancsak benne van Petőfiben, de Róna ezt finoman, a jó művészek érzékenységével elkerüli. Orlai tizenkét darabos ceruzarajz-sorozata a Bolond Istók című elbeszélő költeményhez harminc évvel Petőfi halála után készült. Nyilvánvaló, hogy a század utolsó harmadának Petőfi-recepciója a naivitást, a meseszerűséget hangsúlyozta az 1847-es művel kapcsolatban. Orlai értelmezése is erre hajlik, a költői mű iróniája nem jön át a rajzokon. Az illusztrátor feladata ez esetben nagyon nehéz, mert a szóban forgó irodalmi műben az uralkodó kifejezési forma a monológ, nem pedig a leírás. Noha a kezdő kép: a közeledő vihar megjelenítése erre alkalmat adna, de ami a szerzőt érdekli, az a vándor filozófus perlekedése a közeledő zivatarral, tehát a dikció, nem a piktúra. Petőfi elbeszélő költeménye részben önéletrajz is természetesen, nem tudhatjuk, hogy erre Orlai gondolt-e. De mint a költő életének, különösen diákkorában jó ismerője, sokszor társa, tudta, és nem csak a versekből, hogy Petőfi diák- és legénykora folyamatos vándorlással, országjárással telt. Többnyire nem volt pénze szekérfogadásra, postakocsira, és így gyalog vágott neki úti céljainak. Ugyanakkor a vándorlás, ami például a vándorszínészlétnek is velejárója, életforma, az állandó munkához, lakhelyhez való kötöttség nélkülözése is, az ország, a tájak és emberek megismerése, élmények, témák begyűjtése egyben. Bolond Istók amolyan vándor filozófus, akinek fiatal kora ellenére már tekintélyes életbölcselet megszerzésére volt módja. Orlai ábrázolásában egy olyan úti ruhát, átalvetős táskát, botot viselő fiatalembert látunk, aki állja a vihart, mert láthatólag hozzászokott, sokszor volt már része benne. Ez az egyetlen szabadtéri „jelenete” a műnek. A falu, az emberi közösség, amit hősünk otthagyott, már csak távolról kivehető (1. rajz). Megtalálja azonban a hangot az elhagyatottnak látszó tanyát őrző kutyával, hiszen rá van kényszerülve, hogy idegen tanyákon próbálkozzék szálláskereséssel. Nem véletlen, hogy a jobb napokat látott, de mégis egyszerű udvarházat választja. Orlai láthatólag kiváló jelenetábrázoló, a maga eszközeivel mesterien közvetíti a betolakodót éles nyelvvel kitessékelő gazdasszony és az éjszakai szállást remélő vándorlegény közötti heves párbeszédet. A rajzok realista pontossággal adják vissza a mindkét művész által jól ismert helyszíneket. A váratlan látogató a konyhába nyit be, ahol a liszteszsákok, a fadézsa társaságában a kemencére támaszkodva perlekedik a türelmes legénnyel az öregasszony, aki egyébként Orlai ábrázolásában nem is olyan banya,
