Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

[...] Elfogyott a papírom, nem marad más hátra, mint megismételjem, mennyire hálás vagyok neked és mennyire szeretlek. Isten veled, drágám. A te

Beppód.

Délután fél 6.

Egész napomat azzal töltöttem, hogy neked írtam, drágám, boldog vagyok ettől, örömmel tölt el: megfeledkeztem fájdalmaimról, melyek, azt hiszem, enyhültek is. O, még öntudatlanul is jót teszel velem, igen, ápolsz engem: köszönöm, szívem mélyéből köszönöm! Most zárom soraimat, hátradőlök a karosszékben, fáradt fejem a te párnádra hajtom... és álmodok. O, engedj álmodni, Margherita!

Isten veled...

N°. 105

’908. március 1. vasárnap, 11 óra

O, lelkem drága, legdrágább, legédesebb barátnője!

Már nem is tudom, minek nevezzelek! Nem, tényleg nem tudom már! Mert nem tudom kifejezni mindazt a végtelen szeretetet, mindazt a mélységes hálát, amit irántad érzek; egyetlen szóval szeretném értésedre adni, mely magába foglalná minden érzelmemet. De nem lelem ezt az áhított, régóta keresett szót, nem lelem! A toliam hegyére tóduló valamennyi jelző halo- ványnak, semmitmondónak tűnik, s végül csak a neved írom le, mely az én nyelvemen virágot és gyöngyöt is jelent; s te virág vagy, gyöngy vagy, Margherita! Hozzáfűzöm még az enyém szócskát, bár egyáltalán nem a birtoklásra kívánok utalni vele, hiszen te nem vagy az enyém, nem lehetsz az enyém, nem lehetsz egy halotté, neked egy életerős, szép férfié kell lenned; de az enyém szócska a legmélyebb, legforróbb szeretet kifejezője. [...]

Nyilvánvalóan nagyon szomorúan, sőt kegyetlen fájdalommal gondolok arra, hogy nem ismerhettelek meg téged annak idején, mert akkor... ó, akkor másként alakult volna az életem; kimondhatatlanul boldog napjaim lettek volna, elég lett volna csupán képzeletem könnyű szárnyára bíznom magam, mert belőled bizonyára valami széphez, valami újhoz merítettem volna ihletet... de, intesz le, jól van, elég, hagyjuk a múltat, azt már úgysem hozhatjuk vissza! Most édes gyönyörűséggel tapasztalom, hogy van egy kedves lélek, aki tudja, mire vágytam, mi után áhítoztam oly nagyon; akitől talán nem lett volna idegen, hogy kielégítse heves vágyam, törekvésem, akinek mély hálával oltárt emeltem a szívemben, és elhelyeztem ott az ő gyönyörű képmását:

96