Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

ned a világba, vagy, továbbra is magadba zárkózva, ahogyan szeretnéd, elfog­laltságot kell találnod. A zongorázás, olvasás nem elég: a zene mindig ugyan­oda vezet vissza, az olvasás alamizsna csupán, komoly tanulmányokba kell fogni, magadévá kell tenned mások gazdagságát, s aztán alkotni, létrehozni va­lamit, ami által mások számára is hasznossá teheted a már megszerzett gazdag­ságot, s a lehető legnagyobb lelki megelégedésre tehetsz szert ezáltal, vagy leg­alábbis mindez időleges feledést nyújt számodra folytonos kínjaid közepeit. Tégy meg valamit a kedvemért, drágám! Zárd el hét pecsét alá Jacopo Ortis utolsó leveleit, és olvasd inkább Schillernek, a remény költőjének verseit! S az­tán tégy meg még valamit: ne mondd többé, ne írd azt nekem soha többé, hogy gyötrelmet okozol számomra azzal, ha lelki szenvedéseidről számolsz be: ne írd ezt többé, sőt, oszd meg velem azokat, amilyen őszintén csak tudod, és ha ki­öntöd a szíved, az is megkönnyebbülést hoz majd. Igen, legkedvesebb barát­nőm, a sors nagyon gonoszul bánik veled, csakúgy, mint velem, a sors már csak ilyen: nem forgandó! De próbáljunk meg legalább kölcsönösen vigaszt nyújta­ni egymásnak, öntsük ki egymásnak szívünk minden keserűségét, és ha már nem tudunk is egymásnak segítséget vagy vigaszt nyújtani, hadd folyjanak együtt könnyeink. Amikor ezt olvasom leveledben: «Kegyetlenségem (vagyis az, hogy szenvedéseidről beszéltél nekem) rettenetes, borzasztó lehetett»: ez, drá­gám, drágaságom, nagyon fáj nekem! S ráadásul még bocsánatot is kérsz! [...] Most más tárgyra térek, s ezért újraolvasom legutóbbi leveledet és képeslapo­dat. .. Elolvastam őket, s több mint félórán át elmondhatatlanul édes, hálatelt ér­zés andalított. Hogyan, drágám, hogyan tudtál ilyen kedvesen írni nekem? Hon­nan merítettél hozzá ihletet? O, a te szíved a szeretet kiapadhatatlan forrása! Kö­szönöm neked... és áldalak, drágám; hódolattal hajtok térdet előtted és illetem csókkal a kezed, a ruhád szegélyét, miképpen a hívek a szent ereklyéket. Megten­néd hát nekem mindazt, amiről írsz! De hiszen ez annyit jelentene, mint ha a szo­bámat szép Tündérországgá47 változtatnád! Ez áldottá tenné a szenvedéseimet!.... És mégis, mégis le kell mondanom róla!... Lehetetlenség! Nem mondhatok mást, mint hogy nem engedhetem ezt neked! Nem emlékszem... talán leírtam már ne­ked ezt a négy verssort: Dolori tremendi ho sofferti, Quest’uno soffrir non potrei: Seduta al mio fianco vederti Soffrir degli spasimi miei! Tenger fájdalmamat kiállom, de egynél nem volna gyötrelmesebb: ha itt lennél, és látnám, hogy néked fáj, ha szenvedek. Baranyi Ferenc fordítása 47 Magyarul az eredeti szövegben. 95

Next

/
Oldalképek
Tartalom