Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
O, drága Mita! [...] Kedves leveleddel együtt (melyben találtam még egy példányt legutóbbi fényképedből, nagyon köszönöm, mert megértettem, az a kedves gondolatod támadt, hogy mielőtt véget ér az év, legalább így, kép formájában, még egyszer meglátogatsz, megkaptam 23-i leveledet, valamint (szólj csak hozzá) Zambra barátom 19-i levelezőlapját. Látod, ezekben a napokban hogy felgyorsult a posta? Zambra azzal a kellemetlen hírrel szolgál, hogy a Franklin Kiadó egyáltalán nem akarja kinyomtatni az ajánlást, még abban a tíz példányban sem, amelyet neked szántam ajándékul. El sem hiszed, mennyire bánt a dolog! Ha ezt előbb tudom, vagy akárha sejtem, minden további nélkül itt nyomtattam volna ki a fordításomat. Most már mit tehetnék? És aztán szólj hozzá, mit ír Z.: «Semmi ajánlás. Hogy miért? Itt nem szokás! Olyan szörnyű kellemetlenség származna belőle, ami rosszindulatú kommentárokat váltana ki egész Magyarországon! így aztán mind a Kiadó, mind a szerző, valamint az ajánlás címzettjének jó hírneve érdekében engedni kell. A legenyhébb feltételezés az lenne, hogy az ajánlás címzettje megfizette a Franklinnál a saját reklámját». Ezt mondta König úr, a Franklin igazgatója, s miután Z. erről beszámol, hozzáteszi: «Erődi is megerősítette, hogy ez így van, egyszer ő is kénytelen volt elhagyni az ajánlásnak fenntartott oldalt, hogy elkerülje a megalázó kommentárokat (de ezt csak magunk közt mondom)». Mit felelhetnék? Hogy ne nyomtassák ki a kötetet? Ahhoz már késő! Az egyéb feltételekről, amelyeket ezen kívül kénytelen vagyok elfogadni, nem is beszélek, annyit mondok csak, hogy a lehető legelőnytelenebbek: képzeld csak el, hogy mindössze 25 példánnyal rendelkezhetem. Azt mondják, így szokás. Aztán a nyereség felét ígérik. De hát én nem a haszonért dolgoztam, ezidáig mindig vissza is utasítottam. O, Margheritám, milyen gonosz a világ, milyen önző! Ez az utolsó levél, melyet ebben az esztendőben írok, mely holnap véget ér. S most itt be is fejezem; nem tudom folytatni az írást, minden pillanatban félbeszakítanak, nem a baráti látogatások, nem keres engem senki, hanem a két unokaöcsém, hol ez kell nekik, hol az. Holnapután ismét írok neked: nem tudnám jobb dologgal kezdeni az évet annál, hogy veled beszélgetek, noha egy halom levél vár válaszra. Isten veled, drága, édes barátnőm! Nem beszélek állapotomról, nem akarok, gondolni sem akarok rá. Mire, kire is gondolok inkább? Nem érzed? Nem érzed a lelked mélyén milyen boldognak szeretnélek tudni, hány fogadalmat teszek érted, hány jókívánságot küldök feléd az esztendő végén? [...] Engedd meg, hogy szeretetem zálogául gondolatban egy tiszta csókot leheljek szelíd, fájdalmas homlokodra. Ex imo corde a te Beppód. N°. 87 ’907. XII. 29, vasárnap este. 85
