Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

latos dologra gondolsz, én is rád gondolok, s talán ugyanarra a dologra gondolunk mindketten. Ez, ez volna hát a lelkek édes találkozása, amire egész életemben vágytam, amit mindig kerestem és sohasem találtam meg egészen addig, amíg téged, távoli barátnőmet, meg nem ismertelek. Ezerszer légy áldott! Mondtam már, hogy leveled olvastán könnybe lábadt a szemem, és az éjjel sírtam! Hogy is ne volnék végtelenül meghatódva, mikor oly szerető gondoskodással elküldted nekem a párnát! Melyik nőnek, melyik kedves nőnek juthat eszébe ennél drágább, finomabb, édesebb gondolat? Elküldted nekem a párnát, melyen a te üde homlokod pihent; amelyen fáradtan és szomorún még néhány könnyet is ontottál; amelyen szépet álmodtál, midőn képzeleted könnyű sodrára bíztad magad; elküldted ezt a párnát... ó, női elmében születhet-e ennél édesebb gondolat? És azért küldted el, hogy az én fejem is pihenhessen rajta, hogy én is álmodhassak! O, Margherita, ó, édes Margherita, túl sok ez, túl sok ez nekem, s mélyen megindít! Igen, úgy vigyázok majd rá, mint a szemem világára... rajta pihen majd a fejem, s biztos vagyok benne, felüdülésre talál...közel érzem majd magamhoz a te drága lelked, ó, biztosan így lesz! Emlékszem, olvastam egyszer egy furcsa, de mély értelmű könyvet, Gust. Jaeger doktor írta, a címe Die Entdeckung der Seele, azt mondja, hogy a tárgyakban, amelyeket használunk, mindig ott hagyunk valamit a lelkűnkből, mert szerinte lelkünk «ist eine bestimmte chemische Substanz*»... Ugyan, materializmus! Am ettől függetlenül hogyan, mi módon, mely szavakkal köszönhetném meg neked ezt a felbecsülhetetlen ajándékot? O, megint érzem kicsinységemet, tulajdon hasztalanságomat! Hogyan köszönjem ezt meg neked? Legjobb, ha hallgatok, és hagyom, hogy finom beleérző-képességeddel magad képzeld el, amit mondani szeretnék neked végtelen hálám kifejezéséül. Képzeld el hát, drágám; képzeld el, de ne kisszerű képekben gondolkodj, mert azzal tévútra jutsz..

Hirtelen rámzuhant a valóság, amikor leveled végén ezt a mondatot olvastam: «Miért nem fordítottad le a VII. ének XI. strófáját?» Elővettem összefirkált füzetem, s megtaláltam a hiányzó négy sort lefordítva a helyén. Vagyis másolás közben kihagytam őket, s nyilván hiányoznak a Zambrának elküldött példányból is (kérlek, mondd meg neki). Egy darab papíron, melyet majd beragasztasz a kéziratba, elküldöm neked a hiányzó részt ebben a levélben; itt most abbahagyom az írást, mert kimerültem, fáradt vagyok és álmos. Isten veled. Ne kérd tőlem, hogy folytassam, a következőben jobban szeresselek, mert lehetetlen volna. Nem, nem! A véget jelentené számomra. Isten veled.

,egy valódi kémiai szubsztancia