Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
N°. 69 ’907, október 1 1, péntek, déli fél egy tanítsd meg nekem azt a szót, mely kifejezhetné mindazt a szeretetet, amelyet irántad érzek, s amelyre méltó vagy; azt a szót, amelyet férfi sosem mondott még egyetlen nőnek sem! Tegnap fél 12-kor megkaptam a párnát. Hogyan mondjam el, mit éreztem? Hogyan köszönjem meg neked ezt a felbecsülhetetlen ajándékot? Éppen csomagoltam a kis Petrarca-kötetet, amelyet ma reggel adtam postára, egyedül voltam, teljesen egyedül: a nővéreim a másik szobában voltak, így hát nagy örömömre én magam bontottam ki a csomagot, és én láthattam meg legelőször kedves ajándékodat, és valósággal a lelked rebbenését éreztem magam mellett, és azt is elmondom, hogy míg egyedül voltam, ártatlanul újra és újra megcsókoltam. Délután elhelyeztem a párnát a karosszékemben, és este fél 11-ig rajta nyugtattam a fejem, amikor is fölálltam, hogy lefekvéshez készüljek. Nem tudom szavakkal leírni, amit egész este éreztem: nem tudom elmondani neked! Ma reggel kivettem a székből a párnát, csak időnként teszem majd vissza, mert nagyon drága nekem, nem akarom elnyűni, azt akarom, hogy nagyon-nagyon sokáig tartson: amíg csak szükségem lehet rá, s rögtön elhatároztam, hogy egyetlen dologra használom majd csupán, de azt most nem mondom meg, hogy mire. Még valamit mondanom kell: ezt írtad: «a párna nem szép és nem is előkelő». Mire való ez a füllentés? Szép és nagyon is előkelő, számomra túlságosan is az: nem is illik a karosszékemhez, ugyanis az nagyon szerény darab, ráadásul a folytonos használatban meg is kopott már. Négy párnát tartok benne, valamennyi egyszerű fehér vászonhuzatú, hogy hetente cserélni lehessen, nincs rajtuk sem csipke, sem hímzés: mondtam már: a te párnád olyan szép, hogy nem is illik a karosszékembe, az én nagyon egyszerű szobámba! Tegnap estefelé megkaptam kedves vasárnapi leveledet. Miután ezt írtad, kapnod kellett tőlem két levelet, az egyik 5-én kelt, a másik 6-án: ez utóbbit talán ugyanabban az órában írtam, amikor te írtál nekem. Egyre jobban bánt szomorúságod, elkeseredettséged, szeretnék mindennap írni neked, hogy lelket öntsek beléd: neked pedig, a magad részéről mindent meg kell tenned, hogy jobb kedvre derülj, hogy szembe tudj nézni az élet csöppet sem boldog eseményeivel. Mondtam már, az az érzésem, hogy felhagytál a tanulmányaiddal, vagyis nem kellett volna azt írnod, hogy «ugyan... mily kevéssé ismersz!». Nem, nem, drágám, immár eléggé jól ismerlek: nem tudom ugyan, hogy hajad fekete-e vagy sötétszőke (ilyennek képzelem); nem tudom, kék a szemed vagy fekete, de tudom, milyen a lelked, a szíved, az értelmed. Azért buzdítottalak hát arra, hogy láss neki ismét a tanulásnak, mert az biztos gyógyír a lelki szenvedéseidre; a tanulmányok, tapasztalatból tudom, még a leghevesebb fájdalmat is képesek feledtetni; s most örülök, hogy a tanulás folytatásán gonDrága, drága, drága barátnőm! 70
