Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

során vajmi keveset élvezhettem belőle, aztán pedig... arra ítéltettem, hogy a négy fal között szenvedjek, mintha valami nagy bűnt követtem volna el! [...] Legutóbbi levelezőlapomon írtam neked, hogy lemásoltam a János vitéz fordításomat, néhány nap múlva el is küldöm majd. Odaadtam egy könyvkötőnek, hogy csináljon rá egy méltó fedelet, ám az egy örökkévalóság, mire elkészül vele: ma reggel azt üzente, hogy csütörtöknél előbb nem tudja hozni... vagyis... légy türelemmel! Az unokaöcsémmel most másoltatok még egy példányt, amelyet Zambrának szeretnék elküldeni, hogy ott jelenhessen meg valami szép, elegáns kiadásban; talán a tiéddel együtt küldöm el azt is, s te megteszed nekem, hogy eljuttatod hozzá, mert az én kézírásommal való csakis a tiéd, azt tartsd meg emlékül. Zambra ezt írta, anélkül, hogy egy szóval is említettem volna neki ilyesmit: «A fordításodat Mitának ajánlod: előre tudtam». Ez így van, de nem merem kinyomattatni a kötet belső címlapján a neked szóló hivatalos ajánlást (ugyanis lesz egy bensőséges, nem hivatalos, amelyet rajtad kívül más nem olvashat), hacsak te meg nem engeded. Akkor ezt megbeszéltük! S ne kezdj el hálálkodni, ne hozz zavarba azzal, hogy az én jóságomat emlegeted, amely sokkal kisebb a tiédnél, aki egy pillanatra megajándékoztál az álmodással. Igen, áldom azt a napot, amikor valamilyen szent sugallatra először írtál nekem, s bárhogyan is alakuljon a sorsod, a szívem mélyén te maradsz az én mindig kedves, egyetlen barátnőm; mert senki sem értett meg úgy, mint te, senki sem szólt hozzám oly édes szókkal, mint te! Légy áldott! Ha majd olvasod az én «Eroe Giovanni»-mat, jusson eszedbe, hogy minden sorát, minden szavát, minden rímét úgy írtam le, hogy lelkem közben veled társalgott: ám azt is tudd, hogy semmilyen elérhetetlen vágy nem vezérelt, mert nem vagyok őrült: ahhoz, hogy lelkem fölemelkedjék, hogy szívem megteljék és megvigasztalódjék, elegendő volt és elegendő számomra ez a gondolat: «Ha más körülmények között ismerhettem volna meg, ha egészségem és korom engedné, nem találhatta volna méltatlannak, hogy életét összekösse az enyémmel». Ebben a gondolatban lelem meg álmomat és vigaszomat. Ha tudnád, mily soká vágytam erre az álomra! [...]

Leveled néhány sora a kedvemet szegi: amikor azt tanácsolod, hogy költözzem ki egy kis időre a vidéki házba, prédikálni kezdesz, mert azt írtam neked, nem akarom, «hogy úgy vigyenek át, mint egy köteg rongyot». Azt hiszed, hiúságból mondtam ezt, s föl is kiáltasz: «A világ azért világ!» Hidd el, vannak talán más hibáim - homo sum! - de a hiúság vétkébe soha nem estem. Nem értheted, miért írtam azt, hogy úgy, «mint egy köteg rongyot...». O nem, nem azt szégyellem, hogy visznek, arról van szó inkább, hogy semmi élvezetet nem lelnék benne, ha egyik szobából a másik, vidéki házban lévő szobába vinnének, mint egy köteg rongyot, ahol nem lenne meg az a mindennapi kényelmem, ami itt megvan. Minek költözzem ki a vidéki házba, ahol ugyanilyen meleg van, s ahol a szobám ablakából egy-egy mandulafát vagy olajfát látnék, s azon kesereghetnék, hogy nem tudok lemenni azon a négy lépcsőfokon, hogy sétálhassak kicsit, hát ez szerinted kellemes kirándulás? Vizsgáld hát fölül a rólam alkotott elképzelésedet, és ne hidd azt, hogy hiú vagyok. [...]

65