Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

sen úgy kétségbe, ha a híreim késnek, mert, biztos lehet benne, s én meg is ígérem, hogy minden szomorú dologról - szomorúról, mert jóban nem is reménykedem — igyekszem beszámolni, vagy beszámoltatni valakivel; sőt, látja, még ezt is megígérem: ha szerencsétlenségemre nem hirtelen halnék meg, utolsó szavaim, amelyeket még le tudok írni, Önhöz szólnak majd.

Hát akkor a szomorú hírek: majdnem 34 fok meleg van, s deréktól fölfelé éjjel-nappal folyik rólam a víz, miközben a térdem majd’ megfagy, holott gyapjútakaróba burkolom őket, mint télen; s minthogy így fázik, mindig rettenetesen fáj a lábam. Egyetlen lépést sem tudok tenni, sem talpra állni. Borzasztó! Az általános gyengeség aztán olyannyira erőt vesz rajtam, hogy pusztán az azzal járó megerőltetéstől, hogy fölkelek az ágyból és felöltözöm, szívdobogást kapok és fulladok. De ne aggódjék, ez még nem a vég előjele: sok szenvedés vár még rám, és senki sem segíthet rajtam. Ön azon kesereg, hogy nem lehet itt velem és nem enyhíthet a helyzetemen. Higgye el, jobb így, jobb, hogy messze van. Rajtam nem segíthet más, csak az, ha végleges gyógyírt találok erre a kegyetlen szenvedésre. Ha itt volna velem, kénytelen lenne megérteni, hogy nem tud segíteni rajtam, s csak Isten a tudója, mennyivel többet szenvedne itt, mint a távolban. S ezzel aztán az én szenvedéseim is csak növekednének; látja!... olyan a természetem, hogy ami a magam baját illeti, talán a hosszú tapasztalat vezetett erre, összeszorítom a fogam, és tűrök.... De ahhoz már nincs erőm, hogy azok fájdalmát is elviseljem, akik miattam szenvednek; itthon is nagyon ritkán juttatom kifejezésre, hogy a szokásosnál rosz- szabbul érzem magam. Önnel most nyíltan és őszintén beszéltem erről, mert többször is nyomatékosan erre kért. De ne aggódjék, mondom, ne aggódjék!

Szeretné, ha küldenék egy fényképet a szobámról.... szíves-örömest, magamtól is elküldtem volna, ha volna ilyen képem: unokaöcséim, akik idejüket vesztegetve a fényképezéssel szórakoznak, miképpen én is tettem, amíg mozdulni tudtam, egyetlen elfogadható felvételt sem tudtak készíteni róla. Különben, képzeljen el egy nagyon szerény, 25 négyzetméteres szobát, amelyben nagy összevisszaság van: azért mondom ezt, mert amiatt, hogy minden időmet kénytelen vagyok itt tölteni, ebben az egy szobában van az ágyam, a karosszékem, az íróasztalom, két könyvszekrény... réges-régi, öreg bútorok mind, nincs itt egyetlen szép darab sem, van két nagy diófa fiókos szekrény - egy ormótlan ébenfa szekreter, olyan, akár egy ravatal -, ezekben van az összes ruhám s a nővéreim ruháinak is egy része, ők ugyanis, hát nem furcsa, az én szobámba még egy varrógépet is elhelyeztek és itt tartják a kalaposdobozaikat is. De hát ... nincs ebben a házban semmi, amivel én rendelkeznék! Gyermekmódra bánnak velem, az én akaratom még az engem érintő dolgokban sem számít. Hagyjuk! Elég ebből ennyi, hiszen az Ön helyzete sem fenékig tejfel. Ráadásul a nővéreim konokul ragaszkodnak hozzá, már-már vallásos áhitattal, hogy minden úgy maradjon, ahogyan a szüléink után maradt, semmilyen változtatást nem tűrnek a házban. Egyvégtében írtam mindezt idáig, de most már elfáradtam, befejezem.

54