Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

N°. 30

Noto, 1907. március 10.

Drága, én legdrágább Barátnőm!

Legutóbbi kedves levele immár jó néhány napja válaszra vár, de Ön nem hiszi azt, legalábbis remélem, hogy lustaságból vagy nemtörődömségből hagytam múlni az időt... Nagyon szomorú vagyok, úrrá lett rajtam a rosszkedv, mely időről időre elhatalmasodik lelkemen és valósággal letaglóz; rettenetesen unom ezt a hasztalan, hitvány életet, olyan unalommal tölt el, hogy aztán, amikor valamiképp túlesem rajta, nem is tudom, miképpen tudtam elviselni ezt az állapotot anélkül, hogy a végső eszközhöz folyamodtam volna, csak hogy véget vessek neki. Látja, most is olyan levertnek és megsemmisült- nek érzem magam, hogy nem tudok úrrá lenni ezen az állapoton, s talán rosz- szul is tettem, hogy tollat fogtam és írni kezdtem. De nem késlekedhettem tovább a válasszal, s különben sem akarom még ennél is jobban elszomorítani, így hát mindjárt másra térek, sőt, hogy megkönnyebbüljek, még egyszer elolvasom drága levelét. [...]

Levelében valami elkeserített: egy egész oldalt megtöltött köszönetnyilvánítással, de hát miért? Azokért az apróságokért, amelyeket küldtem Önnek. Igazán nem kellett volna! Ha én kezdeném el számba venni mindazokat az ajándékokat, amelyekkel elhalmozott, meglátná, hogy csakugyan nem tartozik nekem semmivel. Ó, drága barátnőm, ha elküldhetném Kegyednek azt, amiben hiányt szenved, amit tiszta szívből kívánok Önnek, vagyis a boldogságot! S még azt sem kívánnám, hogy hálás legyen érte, mert az, hogy boldognak tudhatom Önt, már önmagában is nagy örömmel töltene el. Ne mondjon hát köszönetét semmiért, hanem fogadja el, amit hiábavaló létemben még küldeni tudok Önnek, s biztos lehet benne, hogy ha szívesen fogadja ajándékaimat, az a legnagyobb kegy, amit Öntől kaphatok. [...]

Ön tehát esetleges olaszországi útja során el akar jönni hozzám! Vagyis nem óhajtja elfogadni az általam javasolt egyezséget. De hát mit találna itt, az én szobámban? Egy sírboltot, s benne eltemetve valakit, akit Ön élőnek hisz, holott már rég halott. A szívemet sokkal jobban láthatja távolból, mint közvetlen közelről. S arra nem gondol, hogy Önnek is minő megrázkódtatás volna, ha úgy szorítanánk kezet egymással, hogy én egyetlen szavát sem értem? Különben, jöjjön, jöjjön csak, drága barátnőm... meglátja ezt a holtat! Azt ugyan ne mondja, hogy én meg sem ismerném, ha egyszer csak bejelentés nélkül betoppanna hozzám. A szívem azonnal jelezné. Miket mond, még hogy sápadt, meg karikás a szeme, no és...! Én is nagyon megváltoztam: öregszem... a szakállam, a hajam, mind fehér már, s a hajam már egyre gyérül!

Zambra barátom legutóbb Önről is írt néhány szót egy levelezőlapon, amelyre még ma válaszolok: «Mita jól van, de túl sokat tanul, és egyáltalán nem szórakozik. Nagy kár!» Nagyon kérem hát, ne tegye tönkre az egészsé46