Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

tatni, hogy kényszerűségből egy kisvárosban, a nagy központoktól távol, tőlük elzárva kellett élnem, szárnyamat szegte, s arra ítéltettem, hogy a földön kússzak. Nem vagyok már fiatal, sőt, megöregedtem, anélkül, hogy valaha is fiatal lehettem volna; de lelkem igenis az, még mindig ifjúsága teljében van: fölötte megállt az idő huszonéves korom küszöbén, amikor végérvényesen ledöntött a betegség: s még most is kívánja, szomjazza a szeretetet, s haszontalan testem utolsó lélegzetvételéig sóvárogni fog utána. Valójában én már elhunytnak számítok, önmagam túlélője vagyok; nem is várok már semmi örömöt az élettől: szinte valamennyi érzékszervem eltompult már: a zene, a legmegfog- hatatlanabb, legéteribb élmények szülője számomra távoli emlékfoszlány csupán, elveszítettem a hallásom, szemem előtt már szinte teljesen ködbe vész a látóhatár, úgyhogy évek óta be vagyok zárva ebbe a szobába, az ételek ízét sem érzem már, hiszen jó ideje tejjel és tojással táplálkozom csupán. O, én már nem is létezem!

... Meséltek Önnek az életemről? Ugyan mit tudtak róla mesélni? Ki annak a tudója, mennyit szenvedtem az esztendők során? Rendkívüli erővel viseltem a betegséget, olyannyira, hogy aki az otthonomon kívül látott - ugyanis még néhány évvel ezelőtt gyakorta eljártam hazulról egyedül is -, nem gondolta volna, hogy beteg vagyok, legfeljebb, látván, hogy óvatosan járok, azt hihették, hogy paralízisben szenvedek, de a lelki szenvedéseimbe ugyan ki látott bele? Ki képzelhette volna el őket? Miféle csapást jelentett számomra a teljes önmegtartóztatás, mely szinte egész életemen át tartott, leszámítva a katonaélet egyetlen esztendejét, amikor a környezeti hatások sodrában elveszítettem lényem legjavát, melyet később annyiszor visszasírtam? Ám ennél is nagyobb csapást jelentett számomra az, hogy sohasem találtam rá egy olyan szívre, akiben teljes lel- kemmel megbízhattam volna: Kétszer szerettem: az első alkalommal nagyon fiatal voltam még, s futó szenvedély volt csupán, másodszor jó ideje beteg voltam már: azt hittem, találkoztam az ideálommal: egy eléggé művelt fiatal leány volt, nálam is betegebb. Amikor fölépült, és kiöntöttem előtte a szívem, ó jaj, azt felelte, hogy neki nincs szüksége szívre, mert nem akar seregélyeket táplálni, márpedig ezeket a madarakat szívvel etetik. De az ideálról nem beszélve, soha senki egyetlen vigasztaló szót sem szólt hozzám, s abban a környezetben, amelyben élek, bár szeretnek, imádnak, de meg nem értenek.

Látja, önkéntelenül is hogy föltártam Ön előtt a szívem, s még be sem végeztem, de az idő szorít, így hát témát váltok. De előbb még egy következtetést akarok levonni ebből az egész szóáradatból: patyolattiszta szeretettel szeretem Önt, s ez a szeretet örökre a szívem titka marad, anélkül, hogy valaha is bármit kívánnék Öntől, aki életem egyetlen óhajtott vigaszát hozta el számomra, melyet ebbe az édes gondolatba zárok: «Ha egy másik életszakaszomban találkoztam volna Önnel, ha egészségi állapotom lehetővé tette volna, Ön nem tarthatta volna méltóságán alulinak, hogy életét összekösse az enyémmel, s én is megtaláltam volna a boldogságot, s Önt is boldoggá tettem volna». Ez a gondolat, hogy létezik a földön egy nő, aki megérthetett volna

41