Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
Gyakorta elmerülök az Újtestamentum olvasásában, s hosszasan elgondolkozom fölötte. Istenem! Milyen parányinak érzem magam e könyv mellett! Elsírom magam, akár egy kisgyermek, s már-már a pokolba kívánom tanulmányaimat, melyek megfosztottak korábbi vak hitemtől. Bocsásson meg! Ön hívő katolikus? Én ebben a hitben születtem, de ... nem tudom már teljességgel átadni magam neki; miképpen filozófiai téren nem vagyok képes átadni magam a materializmusnak: okvetlenül hinnem kell, hogy lélek lakozik bennem, amely nem hal meg rozoga testemmel együtt. Hová jut, nem tudom, de bizonyos vagyok benne, hogy nem hal meg! Ismerem Nietzsche műveit, melyek közül Kegyed az Imigyen szólott Zarathustrát kezdte tanulmányozni. Amikor olvasni kezdtem e műveket, azonnal mély benyomást tettek rám, bámultam szerzőjük magasztos szellemét: mélyen megrendített, hogy őrületbe esett; ám végül nem tudott kielégíteni a filozófiája: számos ellentmondást fedeztem föl benne, amelyeket egyébként maga őszinte igyekezettel igyekszik kijavítani. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy nagyszerű idealista volt, próféta és az ember fölötti ember poétája, melynek eszménye valójában nem más, mint utópia. [...] N°. 22 Noto, ’907. I. 29. kedd Barátnőm, sőt, annál is több! Délelőtt tíz óra van. Valamivel korábban keltem ma a szokottnál, mert egy órával ezelőtt egyenesen az ágyba hozták nekem 23-án kelt kedves levelét, mely két nap késéssel érkezett, gondolom, a rossz idő miatt. Rögtön elolvastam, s amint fölkeltem, asztalhoz ültem ... de hát... vajon lesz erőm egyhuzamban teleírni legalább két ívet? Majd meglátjuk! Ön levele végén így szólít föl: «rögtön írjon ám», tudja jól, hogy jó szándékban nálam nincs hiány. [...] December 30-i oly szomorú, oly szorongásteli s ugyanakkor oly meleg hangú levelét olvasva mélyen megrendültem. Önkéntelen vágyamnak engedve azonnal írni akartam, ám búcsúszavai visszatartottak. Úgy éreztem, ez a levél egy jóságos, szenvedő lélek sóhaja, és valóban az is, egy olyan léleké, amelynek - az enyémhez hasonlóan - nem adatott meg az élet legjava, az, hogy megértsék, hogy... szeressék! Ha tudná, mennyit töprengtem ezen! No és én? Ugyan mit tehetnék Önért? Szeressem? De hiszen szeretem, higgye el, nagyon szeretem, kész volnék százszor ennyit szenvedni, mint amennyit szenvedtem, csak hogy Önt boldognak tudjam. Csakhogy, sajnos, az én szeretetem hasztalan, sőt, kínzó fájdalmat okozhat Önnek, még boldogtalanabbá teheti, mint amilyennek ebben a pillanatban érzi magát. 39